14. fejezet

Sziasztok!

Itt is van a fejezet! Mivel sokszor mondták már, hogy lehetnének hosszabbak a fejezetek, így megpróbálok hosszabbakat hozni! Remélem elnyeri a tetszéseteket, és fogok kapni pár visszajelzést. Várom a kommenteket, mert nagyon érdekel a véleményetek! A másik blogomban is új rész van egyébként, szóval nézzetek be oda is! 

Ölel; Ariana D. 

- Tudod, Philip, örülök, hogy így vagyunk – mondtam hirtelen, mire elmosolyodott, az egész lénye melegséget, és szeretet sugárzott felém, azt hiszem erre szokták mondani, hogy a testvérünk iránti szeretet születésünktől fogva belénk van kódolva. Átkarolta a vállamat és kinézett az ablakon, messze, a lehető legtávolabbra pillantott, majd csupán suttogva szólt hozzám.

- Én is.

Sokáig ültünk így, nevetve a régi, gyermekkori dogokon, felidézve a vitáinkat, amiből természetesen jó sok volt, és bámultuk az eget. Az idő lassan telt miután kijelentette, hogy elvonul, mert ki akarja pihenni magát a randira, így újra egyedül maradtam. Becsuktam az ablakomat, a hideg átjárta a szobámat, úgyhogy gyorsan belebújtam az egyik régi, elnyűtt pulóverembe, és lefeküdtem az ágyra. Kezembe vettem a telefonomat, rápillantottam az órára, megforgattam egy párszor a készüléket, és lehunytam a szemem. Darylre gondoltam, a szája vonalára, a hajára, és arra, ahogyan megnyalja az ajkát beszéd közben. Eszembe jutott a csókunk, kirázott a hideg a gondolattól, kellemesen futott végig rajtam a bizsegés, enyhén összerándult a testem. A telefonom néma rezgése törte meg a csendet, olyan erővel hasított a levegőbe, hogy összerezzentem. Az elmúlt napokban mindenkinek hiányzom? gondoltam, s idegesen beleszóltam a készülékbe.

- Mi van?

- Szervusz Meghan, Andrew vagyok! – elkerekedtek a szemeim. A sok bonyodalomban el is feledkeztem róla, a férfiról, akit a szüleim nekem választottak. Idegesen túrtam egy tincsemet a fülem mögé, és akaratlanul belekuncogtam a telefonba. 

- Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy!

- Semmi gond. Hallottam anyukádról, ugye jobban van?

- Igen, most pihen – hadartam.

- Az jó. Tudom, nem a legjobb alkalom, de elmehetnénk az este vacsorázni – megköszörülte a torkát, a szemeim elkerekedtek, felforrósodott a gyomrom és nem épp a jó értelemben. Nem tudtam mit kellene válaszolnom, főleg a miatt, mert ma este a bátyjával volt találkozóm.

- Öm… ne haragudj Andrew, de ma este szeretnék anyám mellett lenni, remélem megérted, de ígérem, valamikor bepótoljuk – hazudtam gyorsan, és kicsit elszégyelltem magam amiatt, hogy úgy hazudok, mint a vízfolyás. A vonal másik végén csönd ült, hosszú pillanatokig nem érkezett válasz, majd egy halk oké kíséretében megszakadt a hívás. Elfeküdtem az ágyamon, a fejem megfájdult, szégyelltem magam amiért folyton leráztam azt a kedves fiút, aki csak találkozni akart velem,d e a vele létnek minden pillanatát kemény kínzásnak, tömlöcnek éreztem. Szabadulni akartam rossz érzéseimtől, így elkezdtem készülődni az estére. Felálltam, kivettem a szekrényemből pár –számomra megfelelőnek tartott – ruhadarabot, és átvonszoltam magam a fürdőbe. Gondosam magamra kulcsoltam az ajtót, nem akartam, hogy bárki zavarjon, háromnegyedig engedtem a kádat, és beleöntöttem egy csomó lila színű fürdősót. Elvileg ez ellazít.  Levetettem koszos ruháimat, végül is már rajtam voltak legalább két napja, örültem, hogy megszabadulhattam tőlük, és beleengedtem magam a forró vízbe. Fejem a kád szélére hajtottam, gondolataim mégis Andrew körül forogtak, mardosott a bűntudat, hogy titokban a bátyjával ismerkedem, sőt, meg is csókoltam, pedig nem is szeretem. Nem szerettem Darylt, legalábbis nem szerelemből. Volt egy fajta kötődésünk, kémia a testünk között, de ez nem volt szerelem mégis neki adtam az első csókom, s sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy a testemet is neki adnám. Mikor eszembe jutottak izmos karjai és bűnökre csábító arca gondolataim mindig elkalandoztak a lehető legmocskosabb képek irányába.

Lemerültem a víz alá, hogy kiverjem fejemből az izgató képeket, a hajamat elnehezítette a víz, a bőröm pulzált, szinte éreztem, ahogyan tisztult. Végül lemostam magam, kiszálltam és felöltöztem. Egy virágmintás hosszú ujjú, testhez feszülős felsőt vettem fel, meg egy sima farmert, nem akartam túlzásba vinni a hamburgerező ruhát. A hajam megszárítottam és hagytam, hogy a vállamra omoljon, mint egy hatalmas, sötétbarna lepedő.

- Meghan siess már, lekéssük a filmet! – ordította Philip az ajtó mögül, én meg elnevettem magam, remek színész lenne.

- Megyek! – szóltam vissza és kiléptem a helyiségből. Az öcsém remekül nézett ki ma este. Göndör haját kócosan hagyta, ami egy kicsit hanyag hatást kölcsönzött neki. Egy fekete inget viselt, amit beletűrt a farmerjába, ami természetesen szűk volt. Kilométerekkel különbözött Daryltől, de vonzó volt, bizonyosan olyan férfi, aki tetszett volna a barátnőmnek.

- Csinos vagy – suttogta.

- Te is – kacsintottam rá. Vigyorogva indultunk el kettesben otthonról. Leérve a nappaliba anyánkat ébren találtuk, az ágyon ült, hátát egy jól felrázott párnának vetette, apánk egy tál levest próbált beletáplálni. Felragyogott az arcom mikor megláttam, és ő is elmosolyodott érkezésünkre. Testvéremmel odasiettünk hozzá.

- Drágáim! Csodálatosan néztek ki – mondta rekedten. Hangja erőtlen volt, és halk. Keze még mindig remegett, ahogyan átölelte testvéremet, apám zavartan félrehúzódott, hogy utat engedjen nekem is. Én anyám elé léptem, aki vontatottan végig mért, s mikor az arcomra pillantott elmosolyodott.

- Gyere ide – mondta és fáradtan, gyöngén megölelt, én visszaöleltem, mintha eltűnt volna körülünk az a folytonos feszültség és harag ami huszonkét éve nyomta mindkettőnk vállát. Miután elváltam tőle rámosolyogtam.

- Elmennénk moziba, lesz valami új akció film – mondtam gyorsan, és kiropogtattam az ujjaimat. Anyám csak fél szemmel figyelt rám, még mindig kába volt a gyógyszerektől, nem is hibáztattam.

- Jól van, menjetek, de tízre legyetek itthon – mondta és visszadőlt az ágyba. Elléptem mellőle, apám pedig akár egy tyúkanyó betakargatta és csókot lehet a homlokára. Összehúztam a szemöldököm, Philip a vállamra tette a kezét, úgy ahogyan én tettem az övére mikor a nővéremmel állt szemben, és egyetlen érintésből tudtam, hogy mit akar.

Hátat fordítottam a kínos jelenetnek, és elindultam kifelé, odakint a nyári este őszbe fordult, kezdtem érezni a csípős hideget, ami kimarta hófehér arcomat.

- Sálat is kellett volna hoznunk – mondtam dacosan.

- Igen, a kocsiban bizonyára meg fog fázni a torkod – cukkolt az öcsém és kinyitotta nekem a hatvannyolcas, sötétkék Ford Mustang anyósülésének az ajtaját. El is feledtem, hogy neki már van kocsija.

- Nem akarsz újítani valami jobb járgányt?

- Nem. Oda vagyok a régi autókért, olyan kecsesek – csillogtak a szemei.

- Oké, akkor a születésnapodra veszek neked egy autós magazint – kacsintottam rá, mire felnevetett. Becsapta rám az ajtót és beült mellém, elfordította a kulcsot, megmarkolta a kormányt, rálépett a gázra és már hasítottuk is a levegőt. Végig száguldottunk a beton utón, hátam belefúródott az ülésbe, gyorsan bekapcsoltam a biztonsági övemet, elképzeltem mi lenne, ha ilyen sebesség mellett belecsapódnánk valami fába.

- Lassíts már – szóltam az öcsémre, aki engedelmesen visszább vett az iramból.  Végre elértük a kínai kifőzdét, Daryl már várt, a motorjának támasztotta lábát, egy szál cigivel játszott, majd mikor meglátta a szájába tette, én pedig megnyaltam az alsó ajkam, ami persze nem kerülte el az öcsém figyelmét. Huncut mosolya minden gondolatát elárulta.

- Vigyázz magadra, este találkozunk – mondtam és megpusziltam az arcát. Kiszálltam a járgányból, és elindultam Darylhez, mire az öcsém kikiabált az ablakon.

- Aztán védekezzetek! – meg sem várta, hogy visszaszóljak valamit, már el is hajtott, úgy zúgott végig az úton, mint egy rakéta, amikor elszabadul. Csodálkozom, hogy még sosem törte össze magát.

Daryl rám vigyorgott, a cigaretta égett, idő közben meggyújtotta, én meg egy rosszalló pillantással viszonoztam csibészségét. Csak azért csinálta, hogy engem bosszantson, és őszintén sikerült is neki. Kikaptam a szájából a csikket, eldobtam és rátapostam, mire ő reflexből kivett egy másikat a zsebéből, és ismét rágyújtott.

- Felőlem játszhatjuk ezt egész éjszaka – mondta, én meg akaratlanul is elmosolyodtam. Megvártam, míg a tárgyba zárt halál teljesen elhamvadt, Daryl bedobta a legközelebbi kukába, és közelebb lépett hozzám, majd megpuszilta a homlokom.

- Mondtam már, hogy zavar, ha cigizel nem?

- Nem cigizek, én dohányzok, cigizni csak a kisfiúk szoktak, akik menőzni akarnak.

- Ez egy hülye logika – mondtam és gyengéden belebokszoltam a vállába.

- Keménykedés helyett inkább szállj fel, mert rosszul fogsz járni – nevetett. Feldühített, hogy ennyire nemtörődömül viselkedik, megmérgesítettek értelmetlen hangulatváltozásai, és az, hogy az összes logikájában és gondolatában van valami igazság. Megint belebokszoltam a vállába, ezúttal keményebben, mire megtorpant, és rám sandított. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a lábam nem érinti a talajt. Derekamnál fogva kapott fel az útról, és egy könnyed mozdulattal feldobott a vállára, erősen fogva a lábamat a combom alsó részénél.

- Tegyél le Daryl! – kiabáltam nevetve és közben ököllel ütöttem a hátát, persze nem erőből, csak amolyan játékosan.

- Te kerested a bajt magadnak – nevetett. Így cipelt egészen a motorjáig, majd lerakott a földre, kicsit megszédültem, a nagy lógásban a fejembe szállt a vérem ötven százaléka.  Felszálltam a motorra, ő is felült elém, átfogtam a derekát, és a hátára fektettem a fejemet. Elindult. Repültünk az úton, nem volt talaj a lábam alatt, és nem akadt párja ennek a csodálatos, felszabadító érzésnek, amit akkor éreztem, mikor Daryl mögött ültem ezen a csodajárgányon, és hasítottam a levegőt.

Hamar megérkeztünk a belváros egyik eldugottabb csücskébe, ahol igazándiból még sosem jártam. Rengeteg büfé és kifőzde volt ott, egy hosszú, tízemeletes bérház aljában, olaj szag és füst keveredett és beleette magát a ruhámba meg az orromba, most mégsem zavart különösebben.

Előre ment én pedig követtem, kinyitotta nekem az ajtót, és már bent is voltam a hamburgerezőnek nevezett szűkös teremben. Egy pult mögül finom illatok úsztak elő, elkábítottak, így gyorsan leültem az egyik közelebbi asztalhoz, ami üres volt. A pult mögött egy alacsony, köpcös, kopaszodó férfi állt, kövér arcán hosszú szakáll ült. Keskeny szája és huncut, sötétbarna szeme volt. Egy poharat törölgetett éppen, mikor Daryl is belépett utánam.

- Szia Daryl, a hölgy veled van? – mondta rekedtes hangon, partnerem pedig határozottan bólintott.

- Szia, Joe! Két marhahúsos hambit kérnénk – mondta, kérdően rám pillantott én meg bólintottam. A Joe-nak nevezett férfi elvonult, Daryl pedig leült velem szembe.

- Mi a helyzet?

- Nem sok, anya felébredt – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten – képzeld, kiderült, hogy apám szeretőt tart, vagy tartott, már én sem tudom pontosan. Egy pillanatra elakadt szava, majd nyelt egy nagyot, mire elmosolyodtam.

- Mekkora egy köcsög – szakadt ki belőle, mire felkacagtam. A jelenlétemben még egy férfi sem beszélt így, nem használt efféle szavakat így csupán ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Felvonta a szemöldökét, de ő is mosolygott.

- Bocsi, de sosem mondtak még ilyet nekem – nevettem.

- Hát milyen gyökér emberekkel találkoztál te? – még jobban nevettem, szó szerint fuldokoltam már, amire Joe kihozta a kajánkat és letette elénk. Életemben nem láttam ekkora hamburgert.

- Ez akkora, mint a fejed – mondtam csodálkozva.

- Maximum a tiéd te nagyfejű – mondta Daryl tettetett felháborodással, és beleharapott a saját burgerébe. Én alig bírtam megfogni, Joe jó étvágyat kívánt nekünk és visszavonult a pult mögé.

- Szóval, igen apám szeretőt tartott, azt is tudom, hogy kicsodát – mondtam teli szájjal, mikor Daryl társaságát élveztem mindig kifordultam egy kicsit önmagamból, és úgy viselkedtem, ahogyan azok az emberek, akiket a szüleim megszóltak.

- Na, ki az a luvnya?

- Isabella Clayton – undorral, vegyes gyűlölettel mondtam ki a nevét. Már az is felidegesített, hogy rágondoltam, így haraptam még egyet a hamburgerből, hogy elnyomjam a dühömet.

- Gazdag picsa – morogta Daryl – az én apámnak is okozott örömöket – ökölbe szorult a keze, én automatikusan rátettem az enyémet, s mintha érintésemtől engedett volna a szorításból.

13. fejezet

Sziasztok Drágák! 

Meghoztam nektek a következő fejezetet, bár kicsit el vagyok keseredve mert nagyon kevés visszajelzést kapok mostanában. :/ Örülnék neki, ha megosztanátok velem a részekről a véleményeiteket, mert nagyon sokat számítanak, akár pozitívak akár negatívak! Mindemellett pedig megnyitotta kapuit a másik blogom, ami egy TWD fanfiction, IDE kattintva megtekinthetitek! 

Írjatok nekem, pipáljatok, és nagyon jó Olvasást kívánok nektek! 

xoxo; Ariana D. 

- Jaj, Meghan észre sem vettelek!

- Mi a baj? – érdeklődtem. Ujjaimmal megérintettem puha arcát, ebben a pillanatban olyan közel állt a szívemhez.

- Semmi, csak ez az egész dolog anyával, annyira megrémiszt. Sosem hittem volna, hogy velünk is megtörténhet ez. Azt hittem ez a család más.

- Miről beszélsz? – kérdeztem. Mintha valamennyivel többet tudott volna nálam.

- Apa szeretőjéről – nézett rám döbbenten, bizonyára úgy hitte nem tud újat mondani.

- Te tudsz valamit?

- Mia sok mindent elmondott igen – sóhajtott és ismét égnek emelte a tekintetét.

- Mégis mit?

- Te tényleg nem tudod?

- Szerinted, ha tudnám, akkor most itt faggatóznék, vagy elmennék és szétrúgnám a némber seggét?

- Jogos. Szóval, tudod ki az az Isabella Clayton? – bólintottam. Isabella Clayton itt lakott nem is olyan messze, az utca elején egy csodálatos, kétemeletes, márványoszlopos házban, és az egyik leghíresebb gyémánt negyedbeli ruhabutik vezérigazgatója volt. Mindenki tudta róla, hogy szereti nagykanállal falni az életet, és a férfiakat, főleg a családosakat, hiszen azok mellett volt ideje minden fele eljárni.

- Mia szerint ő a másik nő – ezt olyan rejtelmesen mondta, mintha csak egy kísértethistóriát adott volna elő – teljesen biztos benne, mert kihallgatott egy telefonbeszélgetést – megforgattam a szemem. Nem akartam elhinni az öcsém szavait azok mégis erőszakkal utat törtek a fejembe.

- Értem – mondtam lesújtva.

- Ez téged nem is lep meg?

- Apa és anya kapcsolata sosem volt jó, erre lehetett számítani. Oké, nem gondoltam, hogy valaha megtörténik, de annyira nem döbbentem le.

- Igazad lehet, de nekem akkor is rossz érzés.

- Én mondtam, hogy nekem nem az? Oké, anyával nem voltam túl jóba, de mégis csak az anyám – egy feketerigó szállt a hintaágy tetejére, s szép dalával körbetáncolta szívemet. Alexander az öcsém kövér feketemacskája épp akkor ugrott ki a nappali nyitott ablakán, odaszaladt hozzánk, felugrott Philip ölébe és onnan próbálta elérni a madarat. Játékosan kapkodott felé kiengedett karmaival, de kilói aligha engedték, hogy meg is tudja fogni. Pár perc múlva megunta, összekuporodott az öcsém térdén, és hangosan dorombolni kezdett.

A nap további része viszonylag nyugodtan telt, a nővérem és a férje elmentek otthonról, az én és az öcsém legnagyobb örömére. Apánk meghúzta magát, a legtöbb időt anyánk ágyánál ülve töltötte és imádkozott, ami azért volt meglepő, mert gyakorló ateista volt.

Délután öt körül jutott eszembe Philipnek tett ígéretem, miszerint leszervezek neki egy randevút estére Christine barátnőmmel. A szobámban ültem az íróasztalom előtt, egyik színes ceruzámat rágtam és azon gondolkodtam, hogyan fogom beadagolni a dolgot a lánynak. Bámultam az égboltot, amit lassan aranyos rózsaszínre festett a lenyugvó nap, és az egyforma tetejű házakat, amik az otthonomat jelentették.

Kipp, kopp, valaki kopogott a szobám ajtaján én pedig egy fáradt igennel jeleztem, hogy bejöhetnek. Az öcsém lépett be hozzám, furcsa volt, hogy egy este után ilyen jóban lettünk, de valahogy kellemes, meleg érzéssel töltötte be a szívemet. Végre volt egy családtagom, aki tényleg tisztelt, akinek nem csak kolonc voltam a nyakában.

Fivérem leült az ágyam szélére velem szembe, leszegte fejét, göndör hajában jól látszottak a forgói.

- Beszéltél vele?

- Épp most akartam hívni! – mondtam gyorsan és elkezdtem tárcsázni Christine számát a telefonon, de Philip megfogta a karomat.

- Tudom, hogy ez elég ciki helyzet, szóval nem muszáj felhívnod, ha nem akarod – szemeiben szomorkás fény csillant, megesett rajta a szívem, kiállt mellettem a nővéremmel szemben s azt éreztem, tartozom neki.

- Nem gond, tényleg – bizonygattam. Nekem tényleg nem okozott gondot, igazából az rémisztett, mi lesz, ha Chris nemet mond – mi lenne, ha te hívnád fel? Az mégiscsak férfiasabb – laza szemöldökhúzogatásba kezdtem, de a testvérem fancsali grimasza ráébresztett, hogy nekem nem áll jól ez a dolog.

- Oké, megpróbálom – elvette tőlem a telefont és már hívta is a lányt. Kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, vártam a fejleményeket. Philip arca lángba borult, ebből sikerült leszűrnöm, hogy Chrisitne valószínűleg felvette a telefont.

- Szia Christine, ööö… Philip vagyok – várt – igen, Meghan öccse. Jó hallani a hangodat – belepirult a mondatába és olyan cukinak látszott, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni rajta.

- Értem, oké, átadom neki, de figyelj csak, azért hívlak, mert azt szeretném megkérdezni, hogy eljönnél e velem vacsorázni ma este?  - aggódó arccal figyeltem öcsémet, aki a tőlem tanult szájrágásba menekült zavara elől – oh, szuper, oké, akkor nyolcra érted megyek! Szia – remegő kézzel rakta vissza a telefont az ágyra, kikerekedett szemekkel bámultunk egymásra, hogy aztán egyszer ugorjunk fel. Az öcsém megölelt. Szó szerint felkapott a nyakába, mint egy liszteszsákot, és nevetett, de tele szájjal, teli torokból, boldogan. Sosem láttam még ilyennek. Mikor letette arcon csókolt majd kirohant a szobámból, mintha mi sem történt volna.

Felvont szemöldökkel bámultam utána, szám fancsali mosolyra húzódott, ezek tényleg találkoznak, gondoltam magamban, aggódtam az öcsémért, még sosem volt barátnője. Christine döntése nagyon meglepett, nem gondoltam volna, hogy az én – bizonyosan jóképű – szende, csöndes, magának való öcsémmel fog egyszer elmenni vacsorázni.

A percek lassan, nyögve nyelősen teltek, minduntalan a távolt figyeltem, a gyönyörű vonalú hegyeket, a magasba nyúló, felhőket érintő, csupasz fákat, amiknek ágait táncoltatta a szél. A megsárgult levelek is balettoztak, végig a hosszú betonutakon, titkokat, imákat és ígéreteket sodorva magukkal a semmibe. Megtartva őket örökre. A magas, halványkék égen ludak röpültek v alakban dél felé, menekülve a hideg, fagyos tél elől.

Bár a nap még sütött, a szél kezdett csípőssé válni, ahogyan egyre beljebb haladtunk a szeptemberbe. A szomszédjaink széldzsekikben és nagykabátokban léptek ki a kertjükbe, vagy az utcára, megnézni a postaládát, vagy egyszerűen csak megöntözni a gyepet. Ugyan olyan ősz volt, ugyan azokkal az emberekkel és ugyan azokkal a cselekedetekkel, mégis más. Nekem más.

Kopogtattak a szobám ajtaján, választ nem várva lépett be rajta az öcsém megint, az elmúlt órákban nagyon kereste a társaságomat. Kezében két bögrét tartott, mikor közelebb ért és letette elém az egyiket, csak akkor vettem észre, hogy forrócsokoládé van benne egy darabka mályvacukorral. Rámosolyogtam, egy piros, kötött pulcsi volt rajta, nyakába sál, mintha pont nyitott ablak előtt ücsörgéshez öltözött volna. 

- Bocsi, hogy az előbb csak elrohantam – mellém húzta a babzsák fotelemet, ami évek óta csak a helyet foglalta a szobámban, és leült – csak annyira izgatott vagyok!

- Meg tudom érteni! – nevettem, s közben belekortyoltam az italomba.

- Ó, el is felejtettem… Daryl és te.

- Nincs semmi Daryl meg én… csak Daryl – itt hosszú szünetet tartottam, hogy értse a logikámat – meg én.

- Aha, végül is nem mindegy, hogy kerékpár vagy bicikli – ugratott, szemöldökét játékosan fel-le húzogatta, szája enyhén gúnyos, de sokkal inkább viccelődő mosolyra húzódott. Összeszűkültek a szemeim, belebokszoltam a vállára melynek hatására majdnem magára borította a forró csokiját.

- Na, ezt én inkább leteszem – elnevettem magam azon, ahogyan kissé remegő kézzel az asztalra tette a bögréjét, majd védekező állásba vágta magát, és ökleit az arca elé emelte.

- Hagyjad már magad – kacagtam.

- Félsz igaz? A helyedben én rettegnék ezen izmok látványától – ekkor még hangosabban kezdtem röhögni, ide-oda csapkodtam, a nevetés az egész testemet rázta, még horkantottam is, mire ő is nagy hahotázásba kezdett. Hosszú percek múlva a sajgó rekeszizmom állított le, hátradőltem a széken, hasamra tettem a kezemet és megittam a maradék forró csokimat. 

12. fejezet

Sziasztok! 

Na, van pár percem, úgyhogy gyorsan meg is osztom veletek a részt! Nagyon örülök, hogy ennyien szavaztatok, a blog facebook oldalán majd leírom, hogy miért érdekelt ez a kérdés! Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet, írjatok nekem komit, illetve pipáljatok, a visszajelzések nagyon sokat jelentenek! Jó Olvasást! 

xoxo; Ariana D.

 Az öcsém lába sokszor találkozott a betonnal mögöttem, hallottam, ahogy cipője türelmetlenül kopog, és követ engem, mégis meghúzódott a sötétben, olyan volt, mint az árnyékom, bármikor eltűnhetett, csak a napfény játéka.

Belöktem az ajtót magam előtt, ziláltan léptem be a nappaliba. A bútorokat széttologatták, minden a falhoz volt szorítva, a szoba közepén egy különös gép ácsorgott. Egy ágy, fehér ágyneművel, rajta édesanyám mozdulatlan alakja feküdt, fojt a nyála, szemei csukva voltak, karjából egy kanül állt ki, azzal volt hozzácsatlakoztatva az infúzió vezetéke, amiből valami átlátszó folyadékot tápláltak a testébe. Megtorpantam, haragom egyből csendesülni kezdett, remegő végtagokkal lépdeltem oda anyám mozdulatlan testéhez, az öcsém megdermedt az ajtóban, a látvány teljesen sokkolta, ahogyan engem is. Hátát a falnak vetve csúszott le a földre döbbenetében és tenyerébe temette az arcát, magában motyogott mindenféle imákat.

Anya teste fehér volt, mint a márvány, ajkai enyhén kicserepesedtek, haja zilált vol. Elővettem egy zsebkendőt a farmerom zsebéből, és megtöröltem vele a száját, a szívem hatalmasakat dobbant, azt hittem ott helyben kiszakad a mellkasomból. Megsimítottam mozdulatlan kézfejét, erei lilák voltak, körmei itt-ott beszakadtak. Borzalmas látvány volt. Kirázott a hideg a képtől, ami anyámnak ezt az oldalát mutatta nekem.

- Drágáim! – a nővérem a konyhából sétált be, anyám egy szebbik kosztümje volt rajta, szőke haját pontosan ugyan olyan szoros kontyba fogta, mint ő. A szemeim összeszűkültek a látványra, homlokomon felhős ráncok keletkeztek.

- Te meg?

- Gyertek, kész a kaja – összedörzsölte tenyerét, szemeiben mohó fény csillant. Mintha nem is lett volna semmi baj. Elöntött a méreg, már léptem volna, hogy jól kiosztom, vagy, hogy megütöm, de az öcsém gyorsabb volt. Philip egy szempillantás alatt mellettem termett, kezeit ökölbe szorította, arca vörös volt, a testéből áradt a forróság, a mellkasa úgy hullámzott, mint a tenger egy viharos éjszakán. Még engem is megijesztett.

- Mit képzelsz? Hogy lehetsz ilyen jókedvű, amikor anyánk haldoklik?!

- Jaj, ugyan, dehogy haldoklik, már stabilizálták az állapotát, csak alszik – nyúlt az ágyneműért, hogy megigazítsa, de ráfújtam, mint egy anyatigris, aki a kölykei védelmére kel.

- Meghan! – szólt rám erélyesen, tetszett neki, hogy végre a szigorú anyuka szerepében tetszeleghet. Bár anyám ruhái már enyhén szűkek voltak rá gömbölyödő hasa miatt, be kellett vallanom, szép teremtés volt. Kár, hogy belülről rohadt.

- Hagyd őt! – szólt rá Philip – attól, mert ő nem tud neked szólni, te még itt ugyanolyan senki vagy, mint voltál! – a szemem ráemeltem a nővéremre, eddig ugyanis öcsém, szememben egyre magasabbra és magasabbra növő alakját figyeltem. Szórakoztatott halálra vált arca, a döbbenettől kikerekedett szemei, s rá kellett döbbennem, hogy szégyenkezek. Anyám félholtan fekszik mellettünk, gépekre csatolva mi pedig azért harcolunk, hogy ki legyen az „alfahím”.

- Elég volt! – mondtam egy kicsivel hangosabban a megszokottnál, a testvéreim rám bámultak. Gyöngéden megérintettem öcsém vállát, eddig fel sem tűnt, hogy ilyen szikár termet.

- Menj, egyél valamit – majd villámló tekintetem a nővéremre vezettem – te pedig tűnj el innen! – Philip azon nyomban elindult a konyhába, megragadva a puffogó Mia karját, és maga után vonszolva őt eltűnt az ajtó mögött. Egy széket húztam anyám ágya mellé, kisimítottam egy tincset holtfehér arcából, és hatalmasat sóhajtottam. Akár milyen is volt a viszonyunk, az anyám volt, és tiszteltem azért, mert három gyereknek adott életet, és mert megpróbált minket a legjobb körülmények között nevelni, több-kevesebb sikerrel.

Ott ültem még akkor is, amikor apám hazaért. Döbbenten lépkedett hozzám, nem volt energiám kiabálni vele, csak figyeltem a néha-néha megrezzenő arcot, a kicserepesedett szájat, a testet, ami oly’ békésen hevert előttem.

- Mi történt? – kérdeztem. A hangom remegett, ahogyan a kezem is. 

- A mentőautóban megpróbálta felvágni az ereit – válaszolt apám, de nem nekem, inkább a takaróhoz intézte szavait, megszakíthatatlanul bámulta a fehér anyag apró ráncait.

- Hogyan? – elvesztem. Az egész dolog olyan gyorsan történt, megsemmisítően hatott a lelkemre, két napja még minden normális volt, nem zavarták meg efféle viharok és orkánok a mi kis tengerünk síri nyugalmát. Kellett pár perc, mire felfogtam szavai súlyát, anyám kezére pillantottam, eddig fel sem tűnt, hogy a csuklójára vastag gézréteget kötöztek. A felismerés, hogy anyám képes lett volna végezni magával nem egyszerűen ijesztő, hanem megrázó, félelmetes, és szívszorító érzés volt. Szó nélkül álltam fel az ágya mellől, rá sem pillantva apámra, és felvonultam a szobám magányába. Magamra zártam az ajtót, levetettem magam az ágyamra, és a fejemre szorítottam a párnát. Ordítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, minden a feje tetejére állt körülöttem, az élet látta, hogy jól vagyok, ezért kiszakított a békés, nyugodt kis környezetemből és beledobott egyenest a mély vízbe. Fuldokoltam, a felszínre akartam úszni, de nem mozdultak a végtagjaim így csak süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb és mégsem láttam előre az óceán fenekét.

A nap sugarai áthatoltak az ablak üvegén, beragyogták a szobám falát, elüldözve mellőlem sötét gondolataimat. Tudom, szomorkodnom kellett volna az anyám állapota miatt, és tényleg aggódtam érte, féltettem, de az időjárás nem hagyta szegni a kedvemet. A gondolataim megállás nélkül Daryl körül forogtak, a puha ajkai és a borostás arca nem akart kimenni a fejemből és valószínűleg jó is volt, hogy nem akart.

Ahogyan egyre fényesebb és melegebb lett a szobában úgy párolgott el az én borús hangulatom is. Feltápászkodtam és szélesre tártam a szobám ablakát, lenge szellő röppent be a négy fal közé kitessékelve az állott levegőt, én kihajoltam és lenéztem a levelüket már rég elhullajtó fákra. Olyan makacsul mezítelenek voltak, mint a múzsák, megsárgult leveleik kupacokba hordva pihentek alattuk.

Kedvem támadt kimenni a kertbe, így magamra húztam otthoni farmernadrágomat, és egy széldzsekit, majd lerohantam az emeltre s, hogy ne kelljen még egy pillantást vetnem anyám testére a hátsó ajtót használtam kijáratnak. A hátsó kertünk talán még az elülsőnél is nagyobb volt, tökéletesen egyenesre vágott gyeppel, amit naponta locsoltak, illetve egy kis patakkal és sziklakerttel, amit anyám művelt hobbiból. Az utóbbi napokban nagyon elhanyagolta, moha és gaz kandikált ki a kövek közül, a tavat, úgy ahogy tisztították, de minden felé hátukat süttető levelibékák ücsörögtek és brekegtek, békanyál úszott a csillogó víz felszínén. Az egész olyan volt, mint egy rom, egy elhagyatott kis semmiség. Szomorúan néztem bele a vízbe, láttam magamat, az előre bukó hajtincseimet, merengő arcomat. Az egyik kis béka beleugrott így arcképem hullámozva foszlott semmivé. Nagyot sóhajtva indultam meg a gesztenyefáink irányába, ahová a hintaágyunkat szerelte fel apa még tíz évvel ezelőtt. A legnagyobb meglepetésemre nem voltam egyedül, az öcsém Philip a hintaágyban ült, lábával hajtotta magát, ringatózott, fejét az ég felé emelte, és sírt. Erről a pár méterről is láttam, ahogyan kövér könnycseppjei lefolytak az arcán. Lassan lépdeltem oda hozzá, élvezve a nap forró sugarait, leültem mellé, mire összerezzent és azon nyomban letörölte a könnyeit.

11. fejezet

Sziasztok Drágák!

Tudom, fura, hogy alig három nap telt el szombat óta mégis hoztam nektek egy új részt, ugyanis nem tudom, hogy mennyire leszek elérhető a hétvégén. Valószínűleg társtanuló leszek Egerben és az ezzel kapcsolatos ügyeket intézzük. Mindegy. A lényeg, hogy oldalt a modulsávban találtok egy szavazást, ott szavazzatok arra amit gondoltok, illetve ugyanott lentebb a blog facebook oldalát is megtaláljátok! Jó olvasást, írjátok meg a véleményeteket! 

xoxo; Ariana D.

- Miről beszélsz? Kifejezetten jó voltál – úgy beszélgettünk, mint legjobb barátok, viszont a szívem mélyén, legbelül éreztem, hogy ez soha többé nem lehet már barátság, de nem bántam. Egy furcsa érzés, folyamatosan húzott Darylhez, és nem akart elereszteni.

Hajnalodott, a nap első sugarai átverekedték magukat a fák között, mi pedig csodáltuk őket. Tiszták voltak, és úgy ragyogtak, mint a gyémántok, simogatták az arcunkat, hiába volt ősz, az idő remekelt.

- El kéne indulnunk vissza, nem akarom, hogy itt lássanak engem – szólt Daryl. Felálltam hát a padról, leporoltam a fenekemet, és vele együtt elindultam visszafelé. Még túl korán volt ahhoz, hogy bármelyik üzlet is kinyisson, de meg tudtam érteni Daryl menni akarását. Az étteremhez érve megtorpant, megfogta a csuklómat és maga felé fordított. Szemei az enyémeket vizslatták.

- Akkor este hamburgerezni?

- Mindenképpen. A kínai étterem elé gyere értem – mondtam. Lehajolt hozzám, és megcsókolt. Erre aztán nem számítottam, de viszonylag gyorsan felocsúdtam pillanatnyi döbbenetemből, és visszacsókoltam, olyan forrón amennyire csak tudtam. Elhúzódott tőlem, megszakítva bőröm bizsergését, és felült a motorra.

- Szia Meghan!

- Szia Daryl! – intettem neki, de ő már ott sem volt, a járműve eltűnt a hegyek sziluettjei alatt. Nagyot sóhajtottam, lángolt a gyomrom, bizseregtek az ujjaim, és az ajkam, nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Beléptem az étterembe, az öcsém már az ajtóban várt.

- Aha, tehát nem a pasid – kezdte viccelődve – igen, mindent láttam – tette hozzá látván falfehérre sápadt arcomat.

- Szóval… szóval te láttad?

- Ne izgulj, nem köplek be. Ez a Daryl gyerek kimondottan jó fejnek tűnik, még ha nem is gazdag – hálálkodva ugrottam a nyakába.

- Köszönöm! – kiabáltam. Leültünk egymással szembe az egyik asztalhoz, miután kifejtette, hogy mindent tudni akar Darylről nem volt más választásom, mint hogy elmeséljem neki az egész történetet. Elmondtam neki, hogy az óta vonzódok hozzá, mióta megláttam a vacsorán, elmeséltem a találkozásunkat, azt, hogy milyen bunkó volt velem, és azt is, hogy este megcsókolt. Csendesen, figyelmesen hallgatta végig a mesémet, majd gyakorlatiasan összekulcsolta az ujjait az asztal tetején.

- Szerintem tartsd meg! – ennyit mondott, elnevettem magam.

- Nem hiszem el, hogy csak ennyi a véleményed, kedves öcsém – vettem fel azt a hangnemet és beszélgetés módot, amit ő.

 - Jó fej, erősnek tűnik, tehát meg tud védeni, ha baj, van, s amint láttam, eléggé aggódott is miattad az este, szóval mi kell ennél több? Igaz, nem egy kacsalábon forgó palota örököse, de az meg kit érdekel? – sorolta az érveit.

- Tudod, igazad van, de mit fognak szólni anyáék?

- Az Isten szerelmére Meghan, huszonhárom éves vagy, miért hagyod, hogy ők irányítsanak? A te életedről neked kell döntened. Nem ők fognak Daryl-el lenni, vagy épp nem Daryl-el lenni, nem szólhatnak bele, hisz nem tudják, hogy neked milyen!

 - Őszintén sajnálom, de igazat kell adnom neked – nevettem – és veled mi van? Tizenkilenc éves vagy, nincs egy nő sem a láthatáron?

- Tudod, akadna, ha kellene, de én szerelmes vagyok valakibe.

- Hogy mi?

- Igen, jól hallottad. Szerelmes vagyok egy lányba!

- Oh, hál’ Istennek, hogy lányba – kötekedtem – gondoltam, hogy nem egy kétméteres benga állat lopta el a szívedet. Ki az a csaj?

- Christine – nyögte. Arcomról lefagyott a vigyor. A név millió darabra robbant szét a fejemben, nem lehet, ez lehetetlen.

- Az én Christine-em? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen.

- Nem.

- De igen Meghan! Törődj bele, fogadd el, ahogy én is elfogadtam a te választásodat.

- De, mégis mikor szerettél te bele?

- Mindig. A látványába, a hangjába, a mosolyába, mindig újra és újra beleszeretek.

- Hívd el randizni – tanácsoltam, abban a reményben, hogy ha Philip közelebbről is megismeri a barátnőmet, letesz arról, hogy szerelmes legyen belé.

- Ha az ilyen könnyű lenne – mondta félénken. Az öcsém mindig magának való típus volt, sosem beszélgetett senkivel, még velünk sem, csak nyomkodta a telefonját megállás nélkül. Remek osztályzatai voltak, de barátja egy sem, rengeteg könyve volt, de egyszer sem hozott haza magával lányt. Ő csak a regényekben élt.

- Oké, figyelj, jó testvérhez méltóan segítek rajtad – csaptam az asztalra, olyan erővel, hogy még ő maga is összerezzent – ma este, találkozok Daryl-el. Együtt megyünk el otthonról, hogy egyikünk eltűnése se legyen feltűnő, és összehozok egy találkát neked Christine-el.

- Öm… rendben, de mi lesz, hogyha nem merek majd hozzá szólni? Elég esetlen vagyok, hogyha beszélgeti, kell.

- Ez nem igaz, most is beszélgetünk, és tök jó – mondtam bíztatóan. Tényleg jó volt, nem éreztem magam olyan magányosnak, mint addig, és az öcsémről is kiderült, hogy nem azért nem beszél velem, mert nem kedvel, hanem mert egyszerűen csak ilyen a természete. Örültem, hogy végre van egy öcsém, egy családtagom, aki emberként kezel.

- De te más vagy, te a nővérem vagy, nem pedig a szerelmem – mondta és beletúrt sötétbarna hajába, amit a fodrász a legújabb divat szerint vágott le neki.

- Hidd el, menni fog – megérintettem a vállát, mire elmosolyodott. A telefonom ismét közbe vágott. Felvettem hát, és beleszóltam.

- Igen?

- Jól vagytok? – apám volt az, remegett a hangja.

- Mi igen, és ti? – anyátokat hazaengedik, nyugtatókat írtak fel neki, és kirendeltek mellé egy pszichológust.

- Ennyire komoly a dolog?

- Igen. Ne nyissátok ki az éttermet, egy ideig most zárva lesz, küldök értetek egy kocsit és hazahozatlak.

- Oké, várjuk.

- Szeretlek benneteket! – ledöbbentem. Nem tudtam válaszolni, csak krákogtam, mint egy náthás kacsa, mire apa letette a telefont. Utoljára tíz éve mondta ezt nekem, a születésnapomon, akkor is csak azért, mert nem vett nekem ajándékot, szóval most valósággal letaglózott a dolog.

- Mit mondott?

- Azt, hogy kocsit küldet értünk – szóltam berekedve. Megköszörültem a torkomat, hogy elmúljon a kaparó érzés, majd nagy levegőt vettem – és azt, hogy szeret minket – a testvérem szemei is elkerekedtek, halvány pír jelent meg arcán, úgy látszik ezt az elpirulós szokást mindkettőnknek sikerült örökölnie.

- Akkor este összetartunk – jelentettem ki tárgyilagosan.

- Igen, mindketten randizunk.

- Mi csak elmegyünk hamburgerezni, ez nem randi – idegesen túrtam egy tincsem a fülem mögé, s közben éreztem, hogy elvörösödöm.

- Láttam, amit láttam – tiltakozóan a magasba emelte a kezeit, cinkos mosoly ült ki az arcára, és valahogy éreztem, hogy ezt hosszú hetekig fogom még hallgatni.

***

Alig fél óra telt el, és már meg is érkezett a kocsi, mi pedig unottan kivonszoltuk magunkat az étteremből, gondosan bekulcsoltam az ajtót, majd követve öcsém példáját beszálltam az autóba. Eric, a sötétszőke hajú, bamba, butácska sofőr várt minket, egykedvűen köszöntött, mintha a szolgánk lenne, aztán rálépett a gázra és végre elindultunk hazafelé. Az öcsém elnyúlt az ülésen, fejét a vállamra hajtotta, lehunyta szemeit és pillanatok alatt elnyomta az álom. Én tövig rágtam a körmömet. Vajon mit fogok látni ha, hazaérek? Milyen állapotban lesz anyám? Csak ekkor kezdtek tudatosulni bennem apámhoz intézett szavai, mindenféle nőkről beszélt, meg arról, hogy tönkre tette a családunkat, és rá kellett ébrednem arra, hogy apa tényleg későn járt haza. Betudtam annak, hogy sok a meló az étteremben, rengeteg a vendég, vagy valami hasonló, de megesett, hogy egész hétvégéket volt oda, „üzleti megbeszélés” címszóval.

Lesápadtam, enyhe fájdalom hasított a szívembe, rá kellett ébrednem, hogy apám bizony szeretőt tart. A rémületet, - amit az váltott ki belőlem, hogy az ő hibájából az egész családunk tönkre mehet, - felváltotta a harag. Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba fut, ökölbe szorult a kezem, elkezdtem rágni a számat, mint valami félőrült. Kiabálni, ordítani akartam vele, megmondani neki, hogy menjen a fenébe, hogy hagyjon minket békén, mert egy nő sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele, de nagy levegőt vettem és visszafojtottam a haragom.

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, mikor a kocsi lefékezett, szinte kiugrottam belőle, és már vágtattam is fel a járdán, közben azon törtem a fejem, hogy mit fogok mondani apámnak, hogy hogyan fogom szembe állítani a felismerésemmel, és, hogy hogyan fogom visszafogni magam, nehogy beverjem a képét.

10. fejezet

Sziasztok Drágaságok! 

Révén, hogy hétvége van. meg is hoztam a következő fejezetet, köszönöm szépen a sok pipát, a kommenteket, illetve azt, hogy már huszonheten olvastok engem. Nagyon köszönöm nektek! Mivel megszavaztátok így létre is hoztam a blog facebook oldalát ahol nyomon követhetitek a történettel/bloggal kapcsolatos terveimet, lesznek meglepetések, oldalt megtalálhatjátok, likeoljátok. Ha tetszik a fejezet véleményeteket leírhatjátok akár itt kommentben, akár a blog fb oldalán hozzászólásban, illetve pipálhattok, és ha tetszik a fejezet iratkozzatok fel! 

Jó Olvasást!

Ölel titeket; Ariana D.

Hosszú percekig ültünk így, nem törődve a körülöttünk lévő néma csenddel, amit a mobilom rezgése zavart meg a zsebemben. Elhúzódtam Daryltől, előhalásztam a telefont, és a kijelzőre bámultam, apám neve villogott rajta. Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez tartottam a készüléket.

- Igen?

- Jól vagytok?

- Igen, itt vagyunk az étterembe, egy barátom elhozott – mondtam, s közben a cipőm orrát fürkésztem.

- Anyádat kórházba vitték, most itt ülünk a váróban a nővéreddel – elhaló hanggal ecsetelte az eseményeket. Elmondta, hogy anya úgy őrjöngött, hogy az ágyhoz kellett szíjazni, s végig azt bizonygatta, hogy apa a hálószoba szekrényben rejtegeti a „luvnyáit”. Még hallgatni is fájdalmas volt, így amilyen gyorsan csak tudtam leráztam, és letettem a telefont. Daryl végig engem bámult, ami már csak akkor kezdett el zavarni, amikor nem tudtam másra koncentrálni csak az ő kékeszöld, mindent elnyelő szemeire. Néma csöndben ültünk egymással szemben, meghittem figyeltük egymás arcát, egyikünk sem törte meg a szemkontaktust, és ez olyan megnyugtató volt, hogy személy szerint nem is akartam elkapni a pillantásom. Végül ő törte meg a csöndet.

- Tudod, tizenhét voltam, amikor az anyám meghalt – a mondata szíven ütött. Tehát meghalt az anyja, mi van akkor, ha ezt azért mondja, hogy felkészítsen milyen lesz, ha az enyém is meghal. Elkezdtem rágni a körmömet, mire a férfi megfogta a csuklómat, és az ölébe húzta a kezeim.

- Ne aggódj már, a tiéd nem fog meghalni – mondta csöndesen. Mintha a gondolataimban járt volna – csak azért mondtam el, mert te is megosztottad velem hogy mi történt az édesanyáddal.

- Tehát így játszunk? Ha elmondok valamit, akkor te is?

- Így igazságos – mondta, és elnyomott egy halovány mosolyt.

- Oké, akkor, utálom a csokoládét.

- Az nem lehet, a csokit mindenki szereti – értetlenül bámult rám, a hangjában együtt érzés csengett.

- Én nem. De most te jössz morci!  - nevettem.

- Oké, én utálom a palacsintát – mondta.

- Olyan más vagy most – csúszott ki a számon az émelyítő mondat. Eszembe sem jutott megbántani, vagy kigúnyolni, de az arcára egy pillanatra szomorúság ült ki.

- Miért? Mert nem bunkózok veled?

- Azért, mert olyan zárkózott voltál, titokzatos, most pedig kedves vagy, és vonzó – nyögtem ki. El sem hiszem, hogy vonzónak neveztem. Arcomba futott a pír, vörös voltam, mint a sivatagi naplemente, és olyan zavarban éreztem magam, mint még soha. Daryl elnevette magát olyan hangosan kacagott, hogy visszhangzott tőle az egész étterem.

- Te most csak viccelsz – mutatott rám, de ég mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. Értetlenül meredtem rá, egyrészt zavart, hogy kinevet, másrészt viszont fellélegeztem, hogy nem vette komolyan, pedig igazat beszéltem. Egy férfi sem volt még ilyen hatással rám. Tetszett, hogy a kemény, sokszor kicsit riasztó külső mögött, érző, emberséges belső lakozik, és ez úgy vonzott Darylhez, mint ahogy a madarakat hívja haza a tavasz.

- Én nem tetszhetem neked – nevetett továbbra is.

- Látom, van pár önértékelési problémád – vetettem a szemére durcásan. Karomat összekulcsoltam a mellem alatt, és összeszűkült szemekkel bámultam rá. Amikor felfogta, hogy nem poénkodtam vele, megszeppent, szavakat keresett, de nem talált, és minduntalan ki nyitotta, majd becsukta a száját.

- Most mit vagy úgy elképedve? Talán még senki nem nevezett vonzónak?

- De, csak nem ezeket a szavakat használta – felvontam a szemöldököm – az én barátnőim szókincse általában kimerült abban, hogy „Ohh Daryl, igen, még” – a mondata végére érve hangosan röhögni kezdett, nekem kellett pár perc mire felfogtam mire is céloz, és én is elnevettem magam.

- Bolond vagy!

- Csak őszinte, te is ezt mondanád, ha egyszer kipróbálnád velem – perverz mosoly ült ki az arcára, s felvonta egyik szemöldökét, mire szintén elöntött a pír. Még sosem voltam fiúval úgy, sőt, még egy ágyban sem feküdtem egyel sem, és ez egy huszonkét éves lánynak, nem valami nagy dicsőség. Christine már több pasival is lefeküdt, folyton azt ecsetelte nekem, hogy milyen jót szexelt az adott férfival, én pedig küzdöttem az ellen, hogy nehogy leteremtsem, amiért ilyen könnyűvérű életet él.  Sőt, magamat sosem tudtam elképzelni fiúval, mármint, oké, persze fantáziáltam arról, hogy megcsókolok valakit, mondjuk az igaz szerelmemet, aki fehér lovak után kötött hintóval érkezik hozzám, de mivel semmi tapasztalatom nem volt a dologban így nem tudtam elképzelni milyen is lehet tovább menni.

Zavaromban lesütöm a szemem, és piszkálni kezdtem a körmöm. A nevetése azon nyomban elhalt, aggódás vette át a helyét.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi.

- Látom… - mutatóujjával az állam alá nyúlt, és amilyen óvatosan csak tudta, felemelte a fejem. A tekintetünk összetalálkozott, enyhe bizsergés futott végig a testemen, amibe beleremegett a lábam, könnyedén át tudtam volna adni magam neki, ha akarta volna, ezekben a gyenge óráimban.

- Mond el nekem, bízhatsz bennem!

- De hát nem is ismerlek.

- Számít az? – kérdésében fájdalom tükröződött vissza, ezer és egy év millió megvetése, lenézése, kigúnyolása, és bántása. Megenyhült a szívem, mintha érezte volna, amit én érzek nap, mint nap, és tudtam jól, hogy tényleg így van, sőt, neki talán sokkal rosszabb volt, mint nekem.

Nagyot sóhajtottam, kellett pár pillanat, hogy rávegyem magam és a szeme elé tárjam a kínos igazságot.

- Még nem voltam férfival. Soha – mondtam keményen, az összes izmom megfeszült a szavaim hatására. Az arca ismét változott, őszinte csodálkozás ült ki rá, kékeszöld szemei elkerekedtek.

- Tényleg nem?

- Még csak csókolózni sem csókolóztam. Olyan kínos ez. Itt ülök egy olyan pasival szembe, akinek a fél világ megvolt én pedig szégyenszemre egy óvszert sem tudnék kibontani – bukott ki belőlem az egész, ami már oly sok éve nyomta a vállamat. Daryl együtt érzően megsimította az arcomat hüvelykujjával.

- Ez miért lenne szégyen? És egyébként sem volt meg nekem a fél világ, miket feltételezel te rólam? Nézz rám, nem vagyok egy George Clooney – mondta vigyorogva. Tudtam, hogy hazudik, az ilyen férfiakról szinte süt, hogy jó sok lánnyal voltak már életükben,d e azért jól esett, hogy próbált megnyugtatni – egyébként meg, ne hasonlítsd magad hozzám. Elsősorban én harminc éves leszek, te pedig…

- Huszonhárom – mondtam. Kissé megdöbbentem életkorától, egyáltalán nem nézett ki harmincnak, maximum huszonötnek, de a korkülönbséget nem igazán éreztem fontosnak.

- Na, látod, másodsorban pedig, én férfi vagyok, te pedig kislány- nevetett.

- Nem vagyok kislány! – durcásan hátat fordítottam neki, felálltam az asztaltól és bevonultam a konyhába. Felkapcsoltam a villanyt, odabent mindent elpakoltak, a sok edényt és evőeszközt, lesúrolták a mosogatókat, és a megannyi pultot, olyan hatalmas rend és tisztaság uralkodott, akár egy kórházi szobában. Felültem az egyik pultra, megint eszembe jutott anya, hogy jól van-e, hogy mi történhetett, és minduntalan az járt a fejemben, miért okolta apát, milyen nőről beszélt.

Daryl utánam jött, játékos mosoly ült azon a tökéletes arcán, s a szája sarkában mintha egy csók ücsörgött volna, keresztbe téve a lábait. 

Ott állt előttem teljes valójában, magas volt, és szikár, mint egy bika, de mégis volt benne valami hihetetlenül vonzó, erősen vissza kellett fognom magam, hogy meg ne érintsem. Nem volt ez más, pusztán kémia két ember között, az érzések és vonzalmak szikrázása. Ő volt a villám, ami a semmiből jőve hirtelen belecsapott a békésen álldogáló fába, és lángra gyújtotta azt. Igen, én voltam a fa. Az éjszaka még nem látszott múlni, odakint ugyan olyan sötét volt, mint amikor jöttünk.

- Nincs kedved sétálni? – kérdezte.

- De, elmehetünk, mondjuk, itt nem sok látni való van.

- Még sosem jártam ezen a környéken – mondta csendesen – az öcséd tud vigyázni magára ugye? – bólintottam, ő arrébb állt, én pedig leugrottam az asztalról. Visszatértünk az étterem részbe, ahol magamra kaptam a kabátomat, megvártam még ő is felvette a bőrdzsekijét, és elindultunk. Egymás mellett léptünk ki az ajtón, a hűvös éjszakába. Az eső felfrissítette a levegőt, a csigák is előmásztak földalatti vackaikból, hogy élvezzék az éjszaka kellemes csöndjét.

Elsétáltunk az étteremtől, javasoltam, hogy menjünk a kis parkba, ott vannak padok, ahol békésen tudunk beszélgetni, Daryl pedig beleegyezett. Percek alatt odaértünk, nem mintha siettünk volna, ennyire közel volt a hely. A fákat dísznek ültették csak oda, így rendezetten álltak egymás mellett, kivéve egy apró diófa csemetét, ami valahogy kilógott a sorból.

- Ilyennek érzem magam én is – mutattam a diófára, miközben leültem az egyik közelben lévő, hosszú fa lécekből összeépített padra.

- Miért? – Daryl is helyet foglalt, mellettem, elég közel hozzám.

- Mert kilógok a sorból, úgy ahogy az a fa. A sok egyforma között én olyan másnak érzem magam.

- Mert más is vagy. Nem kell, hogy mindenki ugyan olyan legyen, ha folyton, görcsösen meg akarsz felelni az elvárásoknak, a végén megtörsz, és elfelejted azt, hogy miért is érdemes élni. Az élet célja nem az, hogy lombikban nevelkedett, egyforma, robotok legyünk, hanem, hogy átlépjük az akadályokat a magunk módján.

- De ez akkor is nehéz. Egyedül – motyogtam magam elé.

- Bele fogsz jönni, egy idő után már nem is érzed a magányt.

- Honnan tudod te ezt? – fakadtam ki. Idegesített a bölcselése, az, hogy olyan biztos a dolgában, hogy ennyire megingathatatlan az érveiben, én pedig meg sem közelítem ezt. 

- Onnan, hogy én is egyedül vagyok!

- Bizonyára! Neked nem csak azért vannak barátaid, mert a szüleid befolyásosak, nem csak azért akarnak veled együtt lenni, mert a szüleik megmondták nekik! – már szinte kiabáltam.

- Igazad van, nekem szüleim sincsenek! – kiabálta vissza.

- Te totál hülye vagy! – visítottam, mire megcsókolt. Csak úgy, hirtelen a semmiből, hozzám hajolt és megcsókolt. Az ajkaim rendületlenül falták az övéit, kemény kezét belefúrta a hajamba, tenyeremet az arcára helyeztem, Nem olyan volt ez a csók, mint amilyennek az elsőt elképzeltem. Sokkal varázslatosabb, figyelmesebb csók volt, bármelyiknél, amiket a filmekben láttam. Gyengéd volt, és finom, forró, akár a tűz elkóborolt szikrája a bőrön, és óvatos, meseszerű. Elmerültem benne, mint búvár a nyílt óceánban, átadtam magam az érzésnek, kizárva mindent magam körül.

Elhúzódott tőlem, én kapkodtam volna utána, de nem jutottam levegőhöz. Életem első csókja eltömítette a testemet, az összes pórusomat, és végül távozott a hajszálaimon és az ujjbegyeimen keresztül.

- Ne haragudj! – mondta Daryl.

- Miért kéne haragudnom?

- Mert megcsókoltalak.

- Inkább én kérek bocsánatot, hogy ilyen szörnyen béna voltam – nevetve összehúztam a szemöldökömet, mintha felszakadt volna közöttünk egy gát, ledőlt volna egy olyan gondosan felépített kerítés. Közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a szájára, majd elpirulva, mint egy kislány, elhúzódtam tőle. 

9. fejezet

Sziasztok Tündérkék!

Meghoztam a kilencedik részt, így asárnap kora reggel! Nagyon szépen köszönöm a pipákat, és rettenetesen örülök, annak a plusz egy feliratkozónak is! Tettem fel egy kérdést oldalt, amire válaszolhattok, ha van kedvetek. Remélem, hogy tetszeni fog a rész, pipáljatok, kommenteljetek, és iratkozzatok fel, hogyha még nem tettétek volna, és szeretnétek! 

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! 

xoxo; Ariana D. 

Dermedten álltam, bámultam a zilált anyámat, apámnak úgy kellett maga felé fordítania. Szemében nem láttam mást, csak színtiszta fájdalmat, és enyhe megvetést.

- Apa, anya nincs jól! – kiáltozta a nővérem, úgy rikácsolt, mint egy dögkeselyű, aki friss koncot talált a forró homokban. Apa letérdelt anyám elé, nagy kezével, megragadt a nő törékeny vállait, és felhúzta a földről, majd leültette a fotelba. Anyám hosszú körmei jó sok helyen végigszántották apám bőrét, én tátott szájjal figyeltem a jelenetet, apa továbbra is szorosan tartotta, intett az öcsémnek, aki hűvösen lépett oda hozzájuk és lefogta anyám vállait. Odasiettem én is, zúgott a fejem, és a tíz másodperc alatt gondolataimba furakodó rengeteg esemény teljesen elvette az eszemet.

- Mia, hívd a mentőket! – szólt apám erélyesen – Meghan, öltözz fel, és menjetek el az öcséddel az étterembe. Itt a kulcs – szabad kezével kihalászta a zsebéből a kulcsát, és a kezembe nyomta – Mia, igyekezz már! – a nővérem felocsúdott ámulatból, és kirohant a helyiségből, a vezetékes telefonhoz, apám rám nézett, anyám szeme vérben forgott, megrémisztett.

- Menjetek! – az öcsém elrohant, és én is felszaladtam a szobámba. Ledobtam a kulcsot az ágyamra, lerángattam magamról a hálóinget, és felhúztam egy szűk farmert, illetve egy orgona lila inget, felkaptam a kulcsot és a telefonomat majd lerohantam a nappaliba. Nem tudtam gondolkodni, anyám kezdett megnyugodni, hatalmasakat lélegzett, apám továbbra sem engedte el.

- Hogy menjünk el? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Hívj fel valakit, akárkit, csak menjetek, nem akarom, hogy ezt lássátok! – végszóra befutott az öcsém, kezében a tabletjével, szépen felöltözve. Magamra kanyarítottam a kabátom, Philip követte a példámat, és már bent sem voltunk a házban. A verandáról lelépve kaptam elő a telefonomat, és tárcsáztam az első számot, ami az eszembe jutott.

- Daryl! – lihegtem. A hosszú beton utat mosta az eső, az öcsém vonakodva hagyta el a biztonságot nyújtó otthonát, de sikerrel felfogta, hogy mi is történik odabent. Ez nem egy egyszerű hiszti roham volt, a komplett őrület rajzolódott ki édesanyám arcán, s ez félelmet és szánalmat gerjesztett bennem, ezzel együtt biztos voltam benne, hogy Philipben is.

- Meghan, jól vagy? – jött a válasz.

- Értünk tudnál jönni?  Nagy baj van! – fojtott hangon beszéltem, könnybe lábadt a szemem, az öcsém közelebb lépett hozzám, jóval magasabb volt nálam. Sosem volt bizalmas kapcsolatunk révén, a nagy korkülönbség és a nemi különbségek miatt. Átkarolta a vállamat, közelebb húzott magához, és megállított.

- Persze, értetek megyek, merre vagytok?

- A kínai kifőzdénél, ahol a múltkor elbúcsúztunk – mondtam, a vonal megszakadt. Nem tudtam pontosan, hogy szétkapcsolt e, vagy csak simán letette, de nem is érdekelt igazán. A zsebembe mélyesztettem a telefont, és felnéztem a testvéremre. Arcán kövér könnycseppek gördültek le, nem eső volt az, hanem sírás. Sós, lelkeket dermesztő könnycseppek. Átölelt, én pedig kissé zavarba jőve öleltem vissza. Percekig álltunk így, hallgattuk az eső dörömbölését az aszfalton, és a villámok csattanását a sötét égbolton. Miután kibontakozott karjaim közül, megtörölte sötétzöld szemeit, és az arcomat fürkészte.

- Kit hívtál? – kérdezte hirtelen.

- Egy barátomat, Darylnek hívják – mondtam csöndesen.

- Csak nem pasi van a láthatáron nővérkém? – megbökdösött a vállával, mire elnevettem magamat, próbálta oldani a feszültséget, és ezt ki lehetett hallani a hangjából.

- Nem, nem, ő csak egy barát.

- Figyelj, szerintem nagy hülyeség, hogy apáék akarnak neked férjet választani – mondta. Megdobbant a szívem azon szeglete, ahol az öcsémmel kapcsolatos emlékeimet tároltam.

- Tényleg?

- Nem mindenki olyan mint Mia – vetette a szememre, enyhe fájdalom csengett a hangjában, és az arcára is kiült. Válaszra nyitottam a számat, de közbe vágott Daryl motorjának szava. Egy hatalmas járgány fékezett le előttünk, nem az, amivel tegnap délután haza hozott, hanem egy sokkal nagyobb, oldalkocsis jármű. Lábával szó szerint lerúgta a kitámasztót, leugrott a motorról, és aggódva hozzám sietett. Mutató ujjával megemelte az államat, hogy rálásson egész arcomra, szemeivel végigkutatatta minden apró szegletét, majd megnyugodva hatalmasat sóhajtott. Az öcsém elé lépett és kezet nyújtott neki, vicces volt a helyzet, ugyanis Philip nála is magasabb volt, mégis összehúzta magát Daryl szigorú tekintetét látván.

- Daryl Smith vagyok! – nyújtott neki kezet a férfi.

- Én… Philip Miller – mikor meghallotta, hogy a vezetékneve megegyezik az enyémmel, megenyhült az arca. Az eső lassacskán elcsendesedett, s mire elindultunk a motorral, nem maradt belőle más csak jó pár tócsa. Daryl lassabban vezetett, mint utoljára, mikor vele voltam, tekintettel a ködös esőre, így cirka fél óra alatt értünk be a Gyémánt negyedbe.

- Itt maradok veletek! – jelentette ki Daryl ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem kell, menj haza nyugodtan – zavartan túrtam egy hajtincset a fülem mögé. Zavarba ejtett ez a különös törődés, amit mutatott.

- De, valakinek vigyáznia kell rátok! – megsimította az arcomat, amitől még inkább zavarba jöttem, így válaszképp csak elfordultam tőle, kinyitottam az étterem ajtaját, és bevettem magam a sötétbe. Hallottam a mögöttem trappolókat, gyorsan felnyomtam a lámpát, és levetettem a kabátomat. Az étteremben csodálatos rend és tisztaság honolt, a székeket felpakolták az asztalokra, a vörös szőnyegeket is felszedték, így csak a hideg csempézett padló maradt. A fiúk segítségével lepakoltunk egy asztalról és leültünk egymással szembe. Hosszú, kínos percekig vadásztunk egymás tekintetére Daryllel, de Philip olyan volt, mint egy élő radar, ami rögtön ellopta a pillantásunkat, vakarózásával.

- Én, elég álmos vagyok – dadogta – felmegyek – azzal felállt, és tudván, hogy felesleges harmadikként van jelen elvonult az emeletre.

- Jól vagy? – kérdezte Daryl hirtelen.

- El vagyok.

- Mi történt?

- Anya… úgy néz ki… megőrült – könnyeimmel küszködve mondtam ki a szavakat, amik mély sebeket vájtak a szívembe. Sosem voltunk jó viszonyban anyával, de ilyen sorsot nem hogy neki, senkinek sem kívánnék.

- Sajnálom – közelebb húzta hozzám a székét, és átölelt. Ma mindenki ölelkezni akar? gondoltam magamban, de azért jól esett kemény mellkasába temeti az arcomat. Tenyerével a hajamat simogatta, olyan közel éreztem magamhoz, olyan más volt, mint tegnap, emberi, és érzelmes.

- Daryl?

- Igen?

- Nem gondoltam volna, hogy értünk jössz – motyogtam a kabátjába.

- Miért?

- Mert nem is ismersz – nem válaszolt, csak sóhajtott egy nagyot, és tovább simogatta a fejemet.

8. fejezet

Sziasztok! 

Így Valentin nap után meghoztam a 8. fejezetet is, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket! Köszönöm a 25 feliratkozót, és azokat akik rendszeresen pipálnak nagyon jól esik! Kérlek kommenteljetek, hogy tudjam mi a véleményetek a részről, iratkozzaok fel ha még nem tettétek volna, és pipáljatok! Jó olvasást!

xoxo; Ariana D. 

Arra ébredtem, hogy fázom, jeges szél járta át a testemet. A szobában sötét volt, csak az utcalámpák fénye hatolt be a nyitott ablakon. Valaki betakart idő közben, de még mindig farmer volt rajtam, arra sem emlékeztem mikor aludtam el. Feltápászkodtam, megfigyeltem a faliórát, ami éjjel fél hármat mutatott, majd elindultam becsukni az ablakot. A város fényei megbabonáztak, a rengeteg butik és szórakozóhely még ilyenkor is nyitva volt, s beragyogta az utakat. Mivel a házunk egy dombra épült, királyi kilátás nyúlt apró településünkre, s hiába vacogtam már a beáramló hidegtől, kényszerítettem a testemet, hogy csodálja még pár percig. Már lúdbőrzött a kezem, és a fejem is elkezdett enyhén fájni, mire végre becsuktam az ablakot. Letornáztam magamról a farmert meg a blúzomat, és felöltöttem kedvenc macis pizsamámat, majd visszabújtam az ágyba, ami már bőven kihűlt. Magamra húztam a takarót, belebugyoláltam a testemet, ahogy csak tudtam, az oldalamra fordultam, és bámulni kezdtem a fiókos szekrényemet. Kilógott belőle  piros-fekete csíkos zoknim, valószínűleg reggel nem vettem észre amikor készülődtem. A szemem le akart csukódni, de az agyam folyamatosan pörgött, nem hagyta nyugodni fáradt testemet. Túléltem egy újabb hosszú napot, igaz, hogy nehezen, de győztesen jöttem ki az összes csatározásból. Azt hiszem, beírok magamnak egy piros pontot a naptárba.  Nehezemre esett akárcsak a kezemet is megmozdítani, úgyhogy inkább hagytam a fenébe, és zsibbadt tagokkal feküdtem tovább, ugyan abban a pozícióban, s agyamba minduntalan befurakodtak Daryl szavai. Akár hogyan is küzdöttem ellenük újra és újra megtaláltak. Fájt a fejem, és az orrom is bedugult, kezdtem rosszul érezni magamat, úgyhogy még jobban összekucorodtam, bizonyára nem tett jót, hogy fél éjszaka nyitott ablaknál aludtam, de az ősz sosem kegyelmezett nekem. Ilyenkor mindig ágynak estem, vagy egy szál fürdőköpenybe burkolózva vonszoltam magam egyik szobából a másikba, akár egy zombi, zsebkendőcsokrokkal a kezemben illetve a zsebemben. Gyenge immunrendszerrel rendelkeztem, és ez máris kezdett megmutatkozni. A fejfájásom egyre erősödött, ráadásul már a torkom is sajogni kezdett, így nem volt más választásom el kellett másznom a fürdőszobába pár gyógyszerért. Kimásztam az ágyból, magamra kanyarítottam a már említett fürdőköpenyemet, ami bundás volt, és teljes mértékben narancssárga, úgy indultam neki a kínkeserves útnak. Kilöktem a szobám ajtaját, és elindultam végig a folyosón, hogy elérjem a fürdőszobát, de meg kellett állnom. Fény szűrődött fel a nappaliból, beragyogta a hosszú lépcsőt, és felfestette az árnyékom a falra. Fojtott beszélgetés apró foszlányaira lettem figyelmes, visszatartottam egy tüsszentést, és a lépcső tetejéhez osontam, majd leguggoltam, és fülelni kezdtem. Anyám és a nővérem Mia folytattak éjszakai eszmecserét, ha nem is láttam őket, megismertem a hangjukat. Remegett a lábam, és érteni is alig értettem őket, így hát felálltam és ismételten a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyanús volt ez az éjszakai traccsparti, de kevésbé érdekelt a hasogató fejfájásomnál. A fürdőszobába lépve futólag belepillantottam a hatalmas tükörbe, ahonnan egy karikás, vörös szemű, paprikás orrú lány nézett vissza rám. Az égre emeltem a tekintetem, ennyire szarul is csak én nézhetek ki az éjszaka közepén.

Kinyitottam a tükör felett lévő gyógyszeres dobozt, és kivettem belőle pár fejfájás csillapítót, majd egy kis vízzel rögtön le is nyeltem. Visszaindultam a szobámba, már nem léptem, hanem csoszogtam a hajópadlón, az odalenti beszélgetés még halkabbá vált, mint az előbb, sőt, már a lámpát is lekapcsolták, így vállvonogatva zárkóztam el ismételten a külvilág elől. A telefonom vadul villogott az asztalon, ki a csuda keresne engem az éjszaka közepén? Levetettem a köntösömet, és felkaptam a mobilt, majd azzal együtt visszavonultam az ágyamba. A készülék továbbra is villogott, s mikor megláttam a tevékenységének okát, elakadt a lélegzetem. A szívem konkrétan kihagyott egy ütemet, mikor elolvastam az SMS feladójának nevét; Daryl. Hívj fel; ez állt benne. Remegő kezekkel nyomtam meg a hívás gombot, és őszintén nem értettem mitől félek ennyire, miért izgulok ennyire.  A telefon kicsöngött, sípolások következtek egymás után, aztán mikor már azon voltam, hogy leteszem akkor megszakadt a sípolás, és Daryl ott termett a vonal másik végén.

- Szia Daryl! – nyögtem.

- Jó estét kisasszony! – gúnyolódott.

- Mit szeretnél?

- Csodálkozom, hogy még fent vagy, az ilyen jó kislányok már régen ágyban vannak.

- Ha tovább komolytalankodsz, leteszem – mondtam nyersen, de mégis elmosolyodtam rajta. Halkan felnyögött, majd tovább folytatta, hangjából kiérződött egy enyhe nevetés.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem hamburgerezni – mondta végül, a hangja elhalt mire a mondata végére ért. A szívem lelassult, nem azért, mert elhívott magával valahova, vagy azért, mert pont ő tette ezt, hanem azért mert az egész váratlanul ért. Elkezdtem a bőrt tépdesni a számról, ez mostanra igen rossz szokásommá vált, haboztam. Andrew és Daryl előtt nem voltak fiúismerőseim, illetve de, de egyikőjük sem akart elhívni sehová, hiszen mindegyikük Christine-ért volt oda.  

- Öhm… oké, menjünk, mikor? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Izgultam, a gyomromban ez az érzelem, és az enyhe bűntudat hatalmas gombóccá állt össze. Látszólag ő is megdöbbent egy kicsit, mert csak hosszú másodpercek múlva reagált a beleegyezésemre.

- Hű, oké! Akkor hétkor a büfé előtt várlak – szólt, s mindennemű köszönést mellőzve rám tette a telefont. Kissé ingerült voltam a hasogató fejfájástól, ami szinte azonnal visszatért, ahogy nem volt más dolog, ami elterelte volna róla a figyelmem. Letettem a telefont az éjjeliszekrényemre, remegő testemet bebugyoláltam a takarómba, és próbáltam előzni Darylről, és a mi „randinkról” szóló gondolataimat. Már most azon agyaltam, hogy milyen ruha illene legjobban a hamburgerezéshez, hogy vajon milyen célból hívott el, és hogy miről fogunk beszélgetni. Bizsergett a gyomom, aludni is alig hagyott. Lehunytam a szememet, ott ücsörögtem az álom és az ébrenlét határán, amikor egy asszonytól való keserves sírás utat nem tört magának a békés pillanataimba. Kipattantak a szemeim, valósággal megrémültem a hirtelen zajtól, ami megtörte a nyugalmamat. Felugrottam az ágyból, magamra kanyarítottam a fürdőköpenyemet, és dühösen, amiatt, hogy ebben a házban még aludni sem hagynak levágtattam a nappaliba. A látvány, ami fogadott, annyira ledöbbentett, hogy megtorpantam. Édesanyám önkívületi állapotban toporzékolt a padlószőnyegen, ordítva sírt, szinte már bömbölt akár egy gyerek, tépte a haját, ami most úgy nézett ki, mint egy jólszituált madárfészek. A nővérem próbálta felnyalábolni őt a földről, de minduntalan csak csikarásokat kapott, az öcsém ahelyett, hogy segített volna neki tátott szájjal bámulta a jelenetet. Már indultam volna, hogy nővérem segítségére siessek, mikor apám a vállamra tette a kezét, és megszorította. Felé fordultam, arca levertséget, és enyhe undort tükrözött. Nem engem figyelt, hosszú szempillái alatt anyámra vetette tekintetét, aki most hasra vergődte magát és rámutatott apámra.

- A te hibád az egész! Tönkre tetted a családunkat! Te meg a szajhád! – ordította.