9. fejezet

Sziasztok Tündérkék!

Meghoztam a kilencedik részt, így asárnap kora reggel! Nagyon szépen köszönöm a pipákat, és rettenetesen örülök, annak a plusz egy feliratkozónak is! Tettem fel egy kérdést oldalt, amire válaszolhattok, ha van kedvetek. Remélem, hogy tetszeni fog a rész, pipáljatok, kommenteljetek, és iratkozzatok fel, hogyha még nem tettétek volna, és szeretnétek! 

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! 

xoxo; Ariana D. 

Dermedten álltam, bámultam a zilált anyámat, apámnak úgy kellett maga felé fordítania. Szemében nem láttam mást, csak színtiszta fájdalmat, és enyhe megvetést.

- Apa, anya nincs jól! – kiáltozta a nővérem, úgy rikácsolt, mint egy dögkeselyű, aki friss koncot talált a forró homokban. Apa letérdelt anyám elé, nagy kezével, megragadt a nő törékeny vállait, és felhúzta a földről, majd leültette a fotelba. Anyám hosszú körmei jó sok helyen végigszántották apám bőrét, én tátott szájjal figyeltem a jelenetet, apa továbbra is szorosan tartotta, intett az öcsémnek, aki hűvösen lépett oda hozzájuk és lefogta anyám vállait. Odasiettem én is, zúgott a fejem, és a tíz másodperc alatt gondolataimba furakodó rengeteg esemény teljesen elvette az eszemet.

- Mia, hívd a mentőket! – szólt apám erélyesen – Meghan, öltözz fel, és menjetek el az öcséddel az étterembe. Itt a kulcs – szabad kezével kihalászta a zsebéből a kulcsát, és a kezembe nyomta – Mia, igyekezz már! – a nővérem felocsúdott ámulatból, és kirohant a helyiségből, a vezetékes telefonhoz, apám rám nézett, anyám szeme vérben forgott, megrémisztett.

- Menjetek! – az öcsém elrohant, és én is felszaladtam a szobámba. Ledobtam a kulcsot az ágyamra, lerángattam magamról a hálóinget, és felhúztam egy szűk farmert, illetve egy orgona lila inget, felkaptam a kulcsot és a telefonomat majd lerohantam a nappaliba. Nem tudtam gondolkodni, anyám kezdett megnyugodni, hatalmasakat lélegzett, apám továbbra sem engedte el.

- Hogy menjünk el? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Hívj fel valakit, akárkit, csak menjetek, nem akarom, hogy ezt lássátok! – végszóra befutott az öcsém, kezében a tabletjével, szépen felöltözve. Magamra kanyarítottam a kabátom, Philip követte a példámat, és már bent sem voltunk a házban. A verandáról lelépve kaptam elő a telefonomat, és tárcsáztam az első számot, ami az eszembe jutott.

- Daryl! – lihegtem. A hosszú beton utat mosta az eső, az öcsém vonakodva hagyta el a biztonságot nyújtó otthonát, de sikerrel felfogta, hogy mi is történik odabent. Ez nem egy egyszerű hiszti roham volt, a komplett őrület rajzolódott ki édesanyám arcán, s ez félelmet és szánalmat gerjesztett bennem, ezzel együtt biztos voltam benne, hogy Philipben is.

- Meghan, jól vagy? – jött a válasz.

- Értünk tudnál jönni?  Nagy baj van! – fojtott hangon beszéltem, könnybe lábadt a szemem, az öcsém közelebb lépett hozzám, jóval magasabb volt nálam. Sosem volt bizalmas kapcsolatunk révén, a nagy korkülönbség és a nemi különbségek miatt. Átkarolta a vállamat, közelebb húzott magához, és megállított.

- Persze, értetek megyek, merre vagytok?

- A kínai kifőzdénél, ahol a múltkor elbúcsúztunk – mondtam, a vonal megszakadt. Nem tudtam pontosan, hogy szétkapcsolt e, vagy csak simán letette, de nem is érdekelt igazán. A zsebembe mélyesztettem a telefont, és felnéztem a testvéremre. Arcán kövér könnycseppek gördültek le, nem eső volt az, hanem sírás. Sós, lelkeket dermesztő könnycseppek. Átölelt, én pedig kissé zavarba jőve öleltem vissza. Percekig álltunk így, hallgattuk az eső dörömbölését az aszfalton, és a villámok csattanását a sötét égbolton. Miután kibontakozott karjaim közül, megtörölte sötétzöld szemeit, és az arcomat fürkészte.

- Kit hívtál? – kérdezte hirtelen.

- Egy barátomat, Darylnek hívják – mondtam csöndesen.

- Csak nem pasi van a láthatáron nővérkém? – megbökdösött a vállával, mire elnevettem magamat, próbálta oldani a feszültséget, és ezt ki lehetett hallani a hangjából.

- Nem, nem, ő csak egy barát.

- Figyelj, szerintem nagy hülyeség, hogy apáék akarnak neked férjet választani – mondta. Megdobbant a szívem azon szeglete, ahol az öcsémmel kapcsolatos emlékeimet tároltam.

- Tényleg?

- Nem mindenki olyan mint Mia – vetette a szememre, enyhe fájdalom csengett a hangjában, és az arcára is kiült. Válaszra nyitottam a számat, de közbe vágott Daryl motorjának szava. Egy hatalmas járgány fékezett le előttünk, nem az, amivel tegnap délután haza hozott, hanem egy sokkal nagyobb, oldalkocsis jármű. Lábával szó szerint lerúgta a kitámasztót, leugrott a motorról, és aggódva hozzám sietett. Mutató ujjával megemelte az államat, hogy rálásson egész arcomra, szemeivel végigkutatatta minden apró szegletét, majd megnyugodva hatalmasat sóhajtott. Az öcsém elé lépett és kezet nyújtott neki, vicces volt a helyzet, ugyanis Philip nála is magasabb volt, mégis összehúzta magát Daryl szigorú tekintetét látván.

- Daryl Smith vagyok! – nyújtott neki kezet a férfi.

- Én… Philip Miller – mikor meghallotta, hogy a vezetékneve megegyezik az enyémmel, megenyhült az arca. Az eső lassacskán elcsendesedett, s mire elindultunk a motorral, nem maradt belőle más csak jó pár tócsa. Daryl lassabban vezetett, mint utoljára, mikor vele voltam, tekintettel a ködös esőre, így cirka fél óra alatt értünk be a Gyémánt negyedbe.

- Itt maradok veletek! – jelentette ki Daryl ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem kell, menj haza nyugodtan – zavartan túrtam egy hajtincset a fülem mögé. Zavarba ejtett ez a különös törődés, amit mutatott.

- De, valakinek vigyáznia kell rátok! – megsimította az arcomat, amitől még inkább zavarba jöttem, így válaszképp csak elfordultam tőle, kinyitottam az étterem ajtaját, és bevettem magam a sötétbe. Hallottam a mögöttem trappolókat, gyorsan felnyomtam a lámpát, és levetettem a kabátomat. Az étteremben csodálatos rend és tisztaság honolt, a székeket felpakolták az asztalokra, a vörös szőnyegeket is felszedték, így csak a hideg csempézett padló maradt. A fiúk segítségével lepakoltunk egy asztalról és leültünk egymással szembe. Hosszú, kínos percekig vadásztunk egymás tekintetére Daryllel, de Philip olyan volt, mint egy élő radar, ami rögtön ellopta a pillantásunkat, vakarózásával.

- Én, elég álmos vagyok – dadogta – felmegyek – azzal felállt, és tudván, hogy felesleges harmadikként van jelen elvonult az emeletre.

- Jól vagy? – kérdezte Daryl hirtelen.

- El vagyok.

- Mi történt?

- Anya… úgy néz ki… megőrült – könnyeimmel küszködve mondtam ki a szavakat, amik mély sebeket vájtak a szívembe. Sosem voltunk jó viszonyban anyával, de ilyen sorsot nem hogy neki, senkinek sem kívánnék.

- Sajnálom – közelebb húzta hozzám a székét, és átölelt. Ma mindenki ölelkezni akar? gondoltam magamban, de azért jól esett kemény mellkasába temeti az arcomat. Tenyerével a hajamat simogatta, olyan közel éreztem magamhoz, olyan más volt, mint tegnap, emberi, és érzelmes.

- Daryl?

- Igen?

- Nem gondoltam volna, hogy értünk jössz – motyogtam a kabátjába.

- Miért?

- Mert nem is ismersz – nem válaszolt, csak sóhajtott egy nagyot, és tovább simogatta a fejemet.