13. fejezet

Sziasztok Drágák! 

Meghoztam nektek a következő fejezetet, bár kicsit el vagyok keseredve mert nagyon kevés visszajelzést kapok mostanában. :/ Örülnék neki, ha megosztanátok velem a részekről a véleményeiteket, mert nagyon sokat számítanak, akár pozitívak akár negatívak! Mindemellett pedig megnyitotta kapuit a másik blogom, ami egy TWD fanfiction, IDE kattintva megtekinthetitek! 

Írjatok nekem, pipáljatok, és nagyon jó Olvasást kívánok nektek! 

xoxo; Ariana D. 

- Jaj, Meghan észre sem vettelek!

- Mi a baj? – érdeklődtem. Ujjaimmal megérintettem puha arcát, ebben a pillanatban olyan közel állt a szívemhez.

- Semmi, csak ez az egész dolog anyával, annyira megrémiszt. Sosem hittem volna, hogy velünk is megtörténhet ez. Azt hittem ez a család más.

- Miről beszélsz? – kérdeztem. Mintha valamennyivel többet tudott volna nálam.

- Apa szeretőjéről – nézett rám döbbenten, bizonyára úgy hitte nem tud újat mondani.

- Te tudsz valamit?

- Mia sok mindent elmondott igen – sóhajtott és ismét égnek emelte a tekintetét.

- Mégis mit?

- Te tényleg nem tudod?

- Szerinted, ha tudnám, akkor most itt faggatóznék, vagy elmennék és szétrúgnám a némber seggét?

- Jogos. Szóval, tudod ki az az Isabella Clayton? – bólintottam. Isabella Clayton itt lakott nem is olyan messze, az utca elején egy csodálatos, kétemeletes, márványoszlopos házban, és az egyik leghíresebb gyémánt negyedbeli ruhabutik vezérigazgatója volt. Mindenki tudta róla, hogy szereti nagykanállal falni az életet, és a férfiakat, főleg a családosakat, hiszen azok mellett volt ideje minden fele eljárni.

- Mia szerint ő a másik nő – ezt olyan rejtelmesen mondta, mintha csak egy kísértethistóriát adott volna elő – teljesen biztos benne, mert kihallgatott egy telefonbeszélgetést – megforgattam a szemem. Nem akartam elhinni az öcsém szavait azok mégis erőszakkal utat törtek a fejembe.

- Értem – mondtam lesújtva.

- Ez téged nem is lep meg?

- Apa és anya kapcsolata sosem volt jó, erre lehetett számítani. Oké, nem gondoltam, hogy valaha megtörténik, de annyira nem döbbentem le.

- Igazad lehet, de nekem akkor is rossz érzés.

- Én mondtam, hogy nekem nem az? Oké, anyával nem voltam túl jóba, de mégis csak az anyám – egy feketerigó szállt a hintaágy tetejére, s szép dalával körbetáncolta szívemet. Alexander az öcsém kövér feketemacskája épp akkor ugrott ki a nappali nyitott ablakán, odaszaladt hozzánk, felugrott Philip ölébe és onnan próbálta elérni a madarat. Játékosan kapkodott felé kiengedett karmaival, de kilói aligha engedték, hogy meg is tudja fogni. Pár perc múlva megunta, összekuporodott az öcsém térdén, és hangosan dorombolni kezdett.

A nap további része viszonylag nyugodtan telt, a nővérem és a férje elmentek otthonról, az én és az öcsém legnagyobb örömére. Apánk meghúzta magát, a legtöbb időt anyánk ágyánál ülve töltötte és imádkozott, ami azért volt meglepő, mert gyakorló ateista volt.

Délután öt körül jutott eszembe Philipnek tett ígéretem, miszerint leszervezek neki egy randevút estére Christine barátnőmmel. A szobámban ültem az íróasztalom előtt, egyik színes ceruzámat rágtam és azon gondolkodtam, hogyan fogom beadagolni a dolgot a lánynak. Bámultam az égboltot, amit lassan aranyos rózsaszínre festett a lenyugvó nap, és az egyforma tetejű házakat, amik az otthonomat jelentették.

Kipp, kopp, valaki kopogott a szobám ajtaján én pedig egy fáradt igennel jeleztem, hogy bejöhetnek. Az öcsém lépett be hozzám, furcsa volt, hogy egy este után ilyen jóban lettünk, de valahogy kellemes, meleg érzéssel töltötte be a szívemet. Végre volt egy családtagom, aki tényleg tisztelt, akinek nem csak kolonc voltam a nyakában.

Fivérem leült az ágyam szélére velem szembe, leszegte fejét, göndör hajában jól látszottak a forgói.

- Beszéltél vele?

- Épp most akartam hívni! – mondtam gyorsan és elkezdtem tárcsázni Christine számát a telefonon, de Philip megfogta a karomat.

- Tudom, hogy ez elég ciki helyzet, szóval nem muszáj felhívnod, ha nem akarod – szemeiben szomorkás fény csillant, megesett rajta a szívem, kiállt mellettem a nővéremmel szemben s azt éreztem, tartozom neki.

- Nem gond, tényleg – bizonygattam. Nekem tényleg nem okozott gondot, igazából az rémisztett, mi lesz, ha Chris nemet mond – mi lenne, ha te hívnád fel? Az mégiscsak férfiasabb – laza szemöldökhúzogatásba kezdtem, de a testvérem fancsali grimasza ráébresztett, hogy nekem nem áll jól ez a dolog.

- Oké, megpróbálom – elvette tőlem a telefont és már hívta is a lányt. Kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, vártam a fejleményeket. Philip arca lángba borult, ebből sikerült leszűrnöm, hogy Chrisitne valószínűleg felvette a telefont.

- Szia Christine, ööö… Philip vagyok – várt – igen, Meghan öccse. Jó hallani a hangodat – belepirult a mondatába és olyan cukinak látszott, hogy képtelen voltam nem elmosolyodni rajta.

- Értem, oké, átadom neki, de figyelj csak, azért hívlak, mert azt szeretném megkérdezni, hogy eljönnél e velem vacsorázni ma este?  - aggódó arccal figyeltem öcsémet, aki a tőlem tanult szájrágásba menekült zavara elől – oh, szuper, oké, akkor nyolcra érted megyek! Szia – remegő kézzel rakta vissza a telefont az ágyra, kikerekedett szemekkel bámultunk egymásra, hogy aztán egyszer ugorjunk fel. Az öcsém megölelt. Szó szerint felkapott a nyakába, mint egy liszteszsákot, és nevetett, de tele szájjal, teli torokból, boldogan. Sosem láttam még ilyennek. Mikor letette arcon csókolt majd kirohant a szobámból, mintha mi sem történt volna.

Felvont szemöldökkel bámultam utána, szám fancsali mosolyra húzódott, ezek tényleg találkoznak, gondoltam magamban, aggódtam az öcsémért, még sosem volt barátnője. Christine döntése nagyon meglepett, nem gondoltam volna, hogy az én – bizonyosan jóképű – szende, csöndes, magának való öcsémmel fog egyszer elmenni vacsorázni.

A percek lassan, nyögve nyelősen teltek, minduntalan a távolt figyeltem, a gyönyörű vonalú hegyeket, a magasba nyúló, felhőket érintő, csupasz fákat, amiknek ágait táncoltatta a szél. A megsárgult levelek is balettoztak, végig a hosszú betonutakon, titkokat, imákat és ígéreteket sodorva magukkal a semmibe. Megtartva őket örökre. A magas, halványkék égen ludak röpültek v alakban dél felé, menekülve a hideg, fagyos tél elől.

Bár a nap még sütött, a szél kezdett csípőssé válni, ahogyan egyre beljebb haladtunk a szeptemberbe. A szomszédjaink széldzsekikben és nagykabátokban léptek ki a kertjükbe, vagy az utcára, megnézni a postaládát, vagy egyszerűen csak megöntözni a gyepet. Ugyan olyan ősz volt, ugyan azokkal az emberekkel és ugyan azokkal a cselekedetekkel, mégis más. Nekem más.

Kopogtattak a szobám ajtaján, választ nem várva lépett be rajta az öcsém megint, az elmúlt órákban nagyon kereste a társaságomat. Kezében két bögrét tartott, mikor közelebb ért és letette elém az egyiket, csak akkor vettem észre, hogy forrócsokoládé van benne egy darabka mályvacukorral. Rámosolyogtam, egy piros, kötött pulcsi volt rajta, nyakába sál, mintha pont nyitott ablak előtt ücsörgéshez öltözött volna. 

- Bocsi, hogy az előbb csak elrohantam – mellém húzta a babzsák fotelemet, ami évek óta csak a helyet foglalta a szobámban, és leült – csak annyira izgatott vagyok!

- Meg tudom érteni! – nevettem, s közben belekortyoltam az italomba.

- Ó, el is felejtettem… Daryl és te.

- Nincs semmi Daryl meg én… csak Daryl – itt hosszú szünetet tartottam, hogy értse a logikámat – meg én.

- Aha, végül is nem mindegy, hogy kerékpár vagy bicikli – ugratott, szemöldökét játékosan fel-le húzogatta, szája enyhén gúnyos, de sokkal inkább viccelődő mosolyra húzódott. Összeszűkültek a szemeim, belebokszoltam a vállára melynek hatására majdnem magára borította a forró csokiját.

- Na, ezt én inkább leteszem – elnevettem magam azon, ahogyan kissé remegő kézzel az asztalra tette a bögréjét, majd védekező állásba vágta magát, és ökleit az arca elé emelte.

- Hagyjad már magad – kacagtam.

- Félsz igaz? A helyedben én rettegnék ezen izmok látványától – ekkor még hangosabban kezdtem röhögni, ide-oda csapkodtam, a nevetés az egész testemet rázta, még horkantottam is, mire ő is nagy hahotázásba kezdett. Hosszú percek múlva a sajgó rekeszizmom állított le, hátradőltem a széken, hasamra tettem a kezemet és megittam a maradék forró csokimat.