Sziasztok!
Meghoztam a hetedik fejezetet, egy nappal hamarabb mint kellett volna, de remélem ez nem baj, holnap sajnos nem lesz időm netezni. Köszönöm az eddigi feliratkozókat, kommenteket és pipákat, nagyon sokat jelentenek nekem. Ha tetszik a rész írjatok nekem! Jó Olvasást!
xoxo; Ariana D.
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sosem
szabad magára hagyni egy síró nőt, és én derekasan tartottam is a vállam-anyám
madárcsontú teste alatt. Alig nyomott ötven kilót vasággyal mégis folyton meg
akart csuklani alatta a térdem. Apám felemelkedett a foteléből, amit még egy
tizenhatodik századi bútor kiállításon licitált össze magának és gyorsan,
ahogyan a vízcsepp gördül le az ereszcsatornán hozzám sietett, lefejtette rólam
anyám testét és visszaültette a székébe.
Végigfuttattam tekintetemet a kíváncsi és
pletykára éhes arcokon, tekintetem egy pillanatra összeakadt Loriéval, a
nővéremével, látszólag fortyogott a dühtől, a bőrt piszkálta a hüvelykujján,
emiatt eszembe jutott, hogy sikeresen megégettem a kezem és visszatért a csípős,
maró fájdalom az ujjbegyeimbe. Aranybarna szemei villámokat szórtak, úgy bámult
engem, mint egy dühös vadkan az áldozatára, de nem mert szólni, lépni se, tudta
jól, hogy megborítaná vele a biztonságos csöndet, ami az egész társaságot
körülölelte.
Ezután Christine-t pillantottam meg. Egy
puffon ült, és fehér szandáljának orrát bámulta. Szőke haja félig göndör volt,
félig pedig egyenes, bizonyára éppen hajvasalás közben ugrasztotta anyám, ő
pedig jó legjobb barátnőhöz méltóan el is jött. Nem vetette le a kabátját, de a
vászon alól kikandikált pizsama felsőjének ujja, gondolom nem nagyon tervezte,
hogy bárhová is megy majd a délután. Bűntudatot éreztem iránta, szegény
bizonyára nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál pizsamában a sok
befolyásos ember között. Ismertem már, mióta csak az eszemet tudom, és azzal is
tisztában voltam, hogy rengeteg ideig készül, mielőtt elmegy valahová. Elemzi
az alkalmat, az esetleges vendégek állomását a „ranglétrán”, illetve azt, hogy
milyen helyre megy. Erre az alkalomra bizonyosan a sötétszürke farmerját vette
volna fel, a mandulaszín blúzzal, amit még tőlem kapott tavaly karácsonyra, de
nem számított arra, hogy készülnie kell.
Az öcsémet is láttam, őt kevésbé érdekelték
az események, mint a többi embert a helyiségben. A sarokban ült, a gurulós
székén, és video játékozott a telefonján. Egyszerű melegítőruhában volt, bár
nem az elnyűttben, amit annyira kényelmesnek mondott, hanem egy újban, amin,
fekete alapon rubinvörös betűkkel azt hirdette Orthon High School. Az Orthon, az egyik leghíresebb középiskola
volt apró városkánkban, ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, nem került be
oda akárki. Hiába volt végig jeles átlagod az általánosban, ha a szüleidnek nem
volt tele a zsebük nem lehetett esélyed, persze milyen furcsán hangozhat ez egy
volt Orthon-os diáktól, hiszen én magam is az voltam. Akkor is, ha engem más
körülmények között taníttattak a szüleim, mint az öcsémet. Eleinte a két
tannyelvű szakra jártam, anyám ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy franciát és
olaszt tanuljak, de mivel nem volt túl nagy igényem rá, így hamar abba is
hagytam. Azóta sem tudok se franciául, se olaszul anyám legnagyobb bánatára. Aztán
átkerültem a zene szakra, de nem volt se hangom se hallásom, és miután sírva
kértem, hogy ne pakoljanak újabb helyekre, itthon folytattam a tanulást
magántanulóként, sima, normál szakon. Christine is idejárt, bár ő tovább tanult
az egyetemen, amíg ki nem csapták, mert összeszűrte a levet a kémia tanárával.
Persze, ő váltig állítja, hogy megérte.
Láttam Daryl „szüleit”, jobban mondva az
apját, és a mostoha anyját, mert ez a nő tuti, hogy fiatalabb nála, és
szerintem még Andrew-nál is. Aztán láttam McAdams bácsit, aki miután
elveszítette feleségét, akár hová elment, csak hogy ne töltse a délutánjait
magányosan, a gyásztól fájó szívvel. Ő és a nagyapám jó barátok voltak, gyakran
jártak el horgászni, illetve fiatalabb korukban, amikor még gyerek voltam
emlékszem krikettezni is mentek a szomszéd városba. Miután a papa meghalt McAdams
bácsi gyakran járt át hozzánk és hozott nekem játékokat, meg elvitt
vidámparkba, aztán egyszer csak nem jött többé.
Andrew volt az a személy, akin megakadt a
tekintetem. Olyan mereven bámult rám kék szemeivel, hogy egyszerűen
megbénított. Úgy éreztem magam mintha összetöpörödtem volna, és a szokottnál is
alacsonyabb lennék. Óvatosan végignéztem rajta, ugyan azt a ruhát viselte, mint
a délelőtt, a cipője orrán csúnya sárfoltok árulkodtak arról, hogy bizonyára
gyalog érkezett, vagy legalábbis elindult a keresésemre. A kabátját ő sem vette
le, a vállán vízcseppek ültek, nemrég érkezhetett. Beharaptam az alsó ajkam, és
összekulcsoltam kezem a hátam mögött, mint valami szégyellős kislány, a kezem
még mindig sajgott, és éreztem, ahogyan a bőr is kezd felhólyagosodni, de
tartottam magam.
- Kijönnél velem egy kicsit Meghan? – szólt
csöndesen Andrew, ezzel megtörve a némaságot, elindultam felé, végigtrappolva a
sáros cipőmmel a tisztára sikált szőnyegen. A takarítónők nagyon átkozni fognak
holnap. Az emberek sugdolózni kezdtek, ahogy elhaladtam előttük, vöröslött az
arcom, megalázónak éreztem a helyzetet. Andrew a konyha felé vezetett,
bizonyára volt ideje feltérképezni a házunkat, csak abban reménykedtem, hogy a
szobámba nem tette be a lábát. Miután beléptem a tágas helyiségbe a férfi
gondosan bezárta mögöttem az ajtót, mintha kínvallatásra érkeztem volna, úgy
ültetett le az egyik székre, hogy aztán helyet foglalhasson velem szemben. A
konyhapulton szanaszét hevertek az étkészletek és a tálak, mintha valaki főzött
volna, de félbe kellett, hogy hagyja, miattam. A szék kényelmetlen volt,
akárhogy is fészkelődtem nem tudtam megtalálni azt a pózt, ami megfelelő lett
volna, mindemellett Andrew szúrós pillantása is gyötörte a lelkem és a testem.
- Mégis mit gondoltál? Hol jártál? Nekem azt
mondtad egy barátnődnek segítesz – kezdte nyugodtan. Nagy levegőt vettem, már
majdnem nekikezdtem a nagy magyarázkodásnak, amikor hirtelen feltűnt, hogy
mégis ki kéri számon rajtam a dolgokat – és kivel voltál? Nem tudom elhinni,
hogy ezt csináltad!
- Ide figyelj! Hogy jössz te ahhoz, hogy
bármit is számon kérj rajtam? Tudtommal nem vagyunk egy pár, sőt még csak
barátinak sem nevezhetném ezt az izét, ami köztünk van! – teljesen kikeltem
magamból, forró volt a bőröm, fájt a fejem, a szavai pedig még fel is
hergeltek. Próbáltam halkan beszélni, nem akartam, hogy az embereknek a másik
szobában még egy okuk legyen rólam csámcsogni. Felpattantam a székről, és
lenéztem rá, arcára kiült a döbbenet és az enyhe megütközés – szia, Andrew! -
megkerültem és már bent sem voltam a szobában, dacosan átvágtam a nappalin,
ahonnan egyébként már jó pár személy hiányzott, felszaladtam a lépcsőn, illetve
csak szaladtam volna, ha a nővérem nem teszi a vállamra apró kezét.
Hátrapillantottam rá a vállam felett, dühösnek és aggódónak látszott, régen
láttam őt ennyire emberinek.
Mióta Brad-hez költözött alig láttuk egymást,
havonta egyszer jártak haza, és általában csak egy vagy két napra maradtak.
Sosem volt jó a kapcsolatunk ezt nem állítom, de gyerekkorunkban talán többet
beszéltünk, mint most.
Nagyon sokban különbözött tőlem, és nem csak,
külsőleg de belsőleg is. Sötétszőke haját mindig Kleopátra stílusúra vágatta,
és nadrágkosztümöket hordott, mondjuk ez érthető, tekintve, hogy egy irodában
dolgozott, a férje cégénél. Már gyerekkorában is merev volt, ezért nem jöttünk
ki soha, felnőttkorára pedig egy igazi vonalzó lett belőle.
A nappaliban a hátunk mögött az emberek
lassan felálltak és csendben távoztak, még Andrew-t is láttam, jobban mondva a
kabátjának csücskét, ahogyan kiviharzott a bejárati ajtón, a szülei pedig nagy
bocsánatkérések közepette távoztak utána.
- Mit akarsz? – kérdeztem a nővéremet,
hangomban még mindig ott botorkált az enyhe düh.
- Beszélni – mondta. Olyan higgadt volt, mint
egy tál madártej. Komolyan.
- Miről?! – tovább indultam fel a lépcsőn,
nem válaszolt csak jött utánam, egészen a sarkamban volt, velem jött fel az
emeletre, végig a folyosón majd be a szobámba, hogy aztán ránk zárja az ajtót. Levetettem
magam a bevetetlen ágyamra, görnyedt háttal a térdemre támasztottam a könyököm
és kibámultam az ággyal szemközt található hatalmas ablakon. Majdnem beláttam
az egész várost, még a hidat is, amin átgázoltunk Daryl-lel, s bár a
játszóteret erdő takarta tudtam, hogy ott van, és hogy én is ott voltam. Mia
nekitámaszkodott a szekrényemnek és ő is kitekintett a messzeségbe.
Hátradőltem, nem tudtam mit kezdeni vele, de még magammal sem. Zavartak a
testrészeim, az is, hogy gondolkodom, zavart, hogy csinálnom kell valamit,
mikor legszívesebben egész nap csak aludnék, és aludnék.
- Mit gondoltál? – szegezte mellkasomhoz a
kérdést. Megforgattam a szememet, valahogy már vártam, hogy feltegye nekem a
világ legegyszerűbb kérdését, amit nekem baromi nehéz volt megválaszolnom.
Magam sem tudtam igazán, hogy mit gondoltam mikor cselekedtem, így utólag nézve
kicsit meggondolatlannak tűnt, csak szabadulni akartam Andrew-tól.
Gyakorlatiasan megvontam a vállam, bámultam a fejem felett elterülő és
fodrozódó vérvörös anyagot, olyan volt, mint a tenger, hatalmas, és sima. Ülésbe
tornáztam magam, majd zavartalanul kinyitottam az ablakot, hűvös, koraesti
szellő csapta meg az arcomat, kellemes volt, és felfrissítő.
- Te nem érted úgysem – válaszoltam és
kihajoltam az ablakon. A dombok mögött a nap már aranyos rózsaszínre festette
az eget, de olyan bámulatos látványt nyújtott, hogy teljes mértékben elvonta a
figyelmemet a nővéremről, és a beszélgetésünkről. Én is szabad akartam lenni,
mint a napfény, akit csak egyvalami köt láncra, a párja az ezüstszín Hold, de ő
is csak azért, hogy felváltsa a munkájában.
- Remek életed van! Miért csinálod ezt?
- Remek életem, hmm? – kérdeztem vissza, és
elfordultam a pihenni induló naptól – természetesen, tökéletes életem van, bele
akarnak kényszeríteni egy kapcsolatba, amit nem, akarok, nem engednek dolgozni pedig,
akarok, és nem járhatok el itthonról szó nélkül huszonkét éves létemre, mert
anyám így akarja! – a végét már ordítottam, Mia lesápadt, sosem látott még így
kifordulni magamból, és hangyányit én is meglepődtem.
- Nem szoktam kiborulni Mia, a legegyenesebb
jellem vagyok, akit ismerek, nem szoktam kifordulni nyugodt önmagamból, de a
dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből – kiabáltam vele, pedig nem az ő hibája
volt. Anyával való kapcsolata gyerekkora óta a szoros és őszinte szereteten
alapul, engedelmes lány, aki szereti a szabályokat. Riadtan hátrébb húzódott a
széken, mintha félt volna tőlem, így hát visszafogtam magam. Elfordultam
tőle, és kinéztem az ablakon, odakint egyre sötétebb volt, s arra gondoltam,
hogy vajon mit csinálhat most Daryl. A nővérem hangtalanul felállt a székről és
elment, hallottam, ahogyan csukódik mögötte az ajtó. Visszaroskadtam az ágyra, elnyúltam
a selyem ágyneműm és lehunytam a szememet. Daryl bizonyára most kínai kaját
eszik és tévét néz, kényelmesen fekszik a kanapéján, vagy motorozik. Szabadon.
Drága Adriana Douglas!
VálaszTörlésRengeteget szemeztem a regényeddel, ugyanis volt benne valami a vonzott hozzá, de taszított is. Nem nagyon kedvelem a "romantikus" szálakkal szövődő cselekményt, de ma már nem nagyon találhatóak olyan blogok, amikben ez nincs benne.
Maga az alapötlet tetszik, viszont már így a hetedik fejezet után olyan érzésem van, mintha egy helyben toporzékolnál és nem haladnál semerre. Én, mint olvasó pedig a sötétben tapogatóznék. Valahol nagyon lassan, valahol nagyon gyorsan történnek a dolgok, s néha elgondolkoztam olvasás közben, mire is fogsz ezzel jutni.
Mindenesetre a szavaimat nem bántó jellegűnek szántam, csupán csak a véleményemet írtam le neked, amit ha megfogadsz, megfogadsz, ha nem, akkor pedig nem. A továbbiakban is a támogatód leszek!
Csók, ölelés,
Delilah
Drága Delilah!
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm szavaidat, illetve azt, hogy vetted a fáradtságot és szántál időt arra, hogy írj nekem kommentet! Megfogadom a tanácsaidat minden képen, hiszen tanulni, és javulni csak így lehet! Köszönöm a támogatásodat is, egyáltalán nem vettem sértésnek szavaid! Köszönöm még egyszer! :)
Ölelés; Ariana D.