Sziasztok Drágaságok!
Révén, hogy hétvége van. meg is hoztam a következő fejezetet, köszönöm szépen a sok pipát, a kommenteket, illetve azt, hogy már huszonheten olvastok engem. Nagyon köszönöm nektek! Mivel megszavaztátok így létre is hoztam a blog facebook oldalát ahol nyomon követhetitek a történettel/bloggal kapcsolatos terveimet, lesznek meglepetések, oldalt megtalálhatjátok, likeoljátok. Ha tetszik a fejezet véleményeteket leírhatjátok akár itt kommentben, akár a blog fb oldalán hozzászólásban, illetve pipálhattok, és ha tetszik a fejezet iratkozzatok fel!
Jó Olvasást!
Ölel titeket; Ariana D.
Hosszú
percekig ültünk így, nem törődve a körülöttünk lévő néma csenddel, amit a
mobilom rezgése zavart meg a zsebemben. Elhúzódtam Daryltől, előhalásztam a
telefont, és a kijelzőre bámultam, apám neve villogott rajta. Megnyomtam a zöld
gombot, és a fülemhez tartottam a készüléket.
-
Igen?
- Jól
vagytok?
-
Igen, itt vagyunk az étterembe, egy barátom elhozott – mondtam, s közben a
cipőm orrát fürkésztem.
-
Anyádat kórházba vitték, most itt ülünk a váróban a nővéreddel – elhaló hanggal
ecsetelte az eseményeket. Elmondta, hogy anya úgy őrjöngött, hogy az ágyhoz
kellett szíjazni, s végig azt bizonygatta, hogy apa a hálószoba szekrényben
rejtegeti a „luvnyáit”. Még hallgatni is fájdalmas volt, így amilyen gyorsan
csak tudtam leráztam, és letettem a telefont. Daryl végig engem bámult, ami már
csak akkor kezdett el zavarni, amikor nem tudtam másra koncentrálni csak az ő
kékeszöld, mindent elnyelő szemeire. Néma csöndben ültünk egymással szemben,
meghittem figyeltük egymás arcát, egyikünk sem törte meg a szemkontaktust, és
ez olyan megnyugtató volt, hogy személy szerint nem is akartam elkapni a
pillantásom. Végül ő törte meg a csöndet.
-
Tudod, tizenhét voltam, amikor az anyám meghalt – a mondata szíven ütött. Tehát
meghalt az anyja, mi van akkor, ha ezt azért mondja, hogy felkészítsen milyen
lesz, ha az enyém is meghal. Elkezdtem rágni a körmömet, mire a férfi megfogta
a csuklómat, és az ölébe húzta a kezeim.
- Ne
aggódj már, a tiéd nem fog meghalni – mondta csöndesen. Mintha a gondolataimban
járt volna – csak azért mondtam el, mert te is megosztottad velem hogy mi
történt az édesanyáddal.
-
Tehát így játszunk? Ha elmondok valamit, akkor te is?
- Így
igazságos – mondta, és elnyomott egy halovány mosolyt.
- Oké,
akkor, utálom a csokoládét.
- Az
nem lehet, a csokit mindenki szereti – értetlenül bámult rám, a hangjában
együtt érzés csengett.
- Én
nem. De most te jössz morci! - nevettem.
- Oké,
én utálom a palacsintát – mondta.
-
Olyan más vagy most – csúszott ki a számon az émelyítő mondat. Eszembe sem
jutott megbántani, vagy kigúnyolni, de az arcára egy pillanatra szomorúság ült
ki.
-
Miért? Mert nem bunkózok veled?
-
Azért, mert olyan zárkózott voltál, titokzatos, most pedig kedves vagy, és
vonzó – nyögtem ki. El sem hiszem, hogy vonzónak neveztem. Arcomba futott a
pír, vörös voltam, mint a sivatagi naplemente, és olyan zavarban éreztem magam,
mint még soha. Daryl elnevette magát olyan hangosan kacagott, hogy
visszhangzott tőle az egész étterem.
- Te
most csak viccelsz – mutatott rám, de ég mindig nem tudta abbahagyni a
nevetést. Értetlenül meredtem rá, egyrészt zavart, hogy kinevet, másrészt
viszont fellélegeztem, hogy nem vette komolyan, pedig igazat beszéltem. Egy
férfi sem volt még ilyen hatással rám. Tetszett, hogy a kemény, sokszor kicsit
riasztó külső mögött, érző, emberséges belső lakozik, és ez úgy vonzott
Darylhez, mint ahogy a madarakat hívja haza a tavasz.
- Én
nem tetszhetem neked – nevetett továbbra is.
-
Látom, van pár önértékelési problémád – vetettem a szemére durcásan. Karomat
összekulcsoltam a mellem alatt, és összeszűkült szemekkel bámultam rá. Amikor
felfogta, hogy nem poénkodtam vele, megszeppent, szavakat keresett, de nem
talált, és minduntalan ki nyitotta, majd becsukta a száját.
- Most
mit vagy úgy elképedve? Talán még senki nem nevezett vonzónak?
- De,
csak nem ezeket a szavakat használta – felvontam a szemöldököm – az én
barátnőim szókincse általában kimerült abban, hogy „Ohh Daryl, igen, még” – a
mondata végére érve hangosan röhögni kezdett, nekem kellett pár perc mire
felfogtam mire is céloz, és én is elnevettem magam.
-
Bolond vagy!
- Csak
őszinte, te is ezt mondanád, ha egyszer kipróbálnád velem – perverz mosoly ült
ki az arcára, s felvonta egyik szemöldökét, mire szintén elöntött a pír. Még
sosem voltam fiúval úgy, sőt, még egy ágyban sem feküdtem egyel sem, és ez egy
huszonkét éves lánynak, nem valami nagy dicsőség. Christine már több pasival is
lefeküdt, folyton azt ecsetelte nekem, hogy milyen jót szexelt az adott
férfival, én pedig küzdöttem az ellen, hogy nehogy leteremtsem, amiért ilyen könnyűvérű
életet él. Sőt, magamat sosem tudtam
elképzelni fiúval, mármint, oké, persze fantáziáltam arról, hogy megcsókolok
valakit, mondjuk az igaz szerelmemet, aki fehér lovak után kötött hintóval
érkezik hozzám, de mivel semmi tapasztalatom nem volt a dologban így nem tudtam
elképzelni milyen is lehet tovább menni.
Zavaromban
lesütöm a szemem, és piszkálni kezdtem a körmöm. A nevetése azon nyomban
elhalt, aggódás vette át a helyét.
- Mi a
baj? – kérdezte.
-
Semmi.
-
Látom… - mutatóujjával az állam alá nyúlt, és amilyen óvatosan csak tudta,
felemelte a fejem. A tekintetünk összetalálkozott, enyhe bizsergés futott végig
a testemen, amibe beleremegett a lábam, könnyedén át tudtam volna adni magam
neki, ha akarta volna, ezekben a gyenge óráimban.
- Mond
el nekem, bízhatsz bennem!
- De
hát nem is ismerlek.
-
Számít az? – kérdésében fájdalom tükröződött vissza, ezer és egy év millió
megvetése, lenézése, kigúnyolása, és bántása. Megenyhült a szívem, mintha
érezte volna, amit én érzek nap, mint nap, és tudtam jól, hogy tényleg így van,
sőt, neki talán sokkal rosszabb volt, mint nekem.
Nagyot
sóhajtottam, kellett pár pillanat, hogy rávegyem magam és a szeme elé tárjam a
kínos igazságot.
- Még
nem voltam férfival. Soha – mondtam keményen, az összes izmom megfeszült a
szavaim hatására. Az arca ismét változott, őszinte csodálkozás ült ki rá,
kékeszöld szemei elkerekedtek.
-
Tényleg nem?
- Még
csak csókolózni sem csókolóztam. Olyan kínos ez. Itt ülök egy olyan pasival
szembe, akinek a fél világ megvolt én pedig szégyenszemre egy óvszert sem
tudnék kibontani – bukott ki belőlem az egész, ami már oly sok éve nyomta a
vállamat. Daryl együtt érzően megsimította az arcomat hüvelykujjával.
- Ez
miért lenne szégyen? És egyébként sem volt meg nekem a fél világ, miket feltételezel te rólam? Nézz rám, nem vagyok egy George Clooney – mondta
vigyorogva. Tudtam, hogy hazudik, az ilyen férfiakról szinte süt, hogy jó sok
lánnyal voltak már életükben,d e azért jól esett, hogy próbált megnyugtatni –
egyébként meg, ne hasonlítsd magad hozzám. Elsősorban én harminc éves leszek,
te pedig…
-
Huszonhárom – mondtam. Kissé megdöbbentem életkorától, egyáltalán nem nézett ki
harmincnak, maximum huszonötnek, de a korkülönbséget nem igazán éreztem fontosnak.
- Na,
látod, másodsorban pedig, én férfi vagyok, te pedig kislány- nevetett.
- Nem
vagyok kislány! – durcásan hátat fordítottam neki, felálltam az asztaltól és
bevonultam a konyhába. Felkapcsoltam a villanyt, odabent mindent elpakoltak, a
sok edényt és evőeszközt, lesúrolták a mosogatókat, és a megannyi pultot, olyan
hatalmas rend és tisztaság uralkodott, akár egy kórházi szobában. Felültem az
egyik pultra, megint eszembe jutott anya, hogy jól van-e, hogy mi történhetett,
és minduntalan az járt a fejemben, miért okolta apát, milyen nőről beszélt.
Daryl
utánam jött, játékos mosoly ült azon a tökéletes arcán, s a szája sarkában
mintha egy csók ücsörgött volna, keresztbe téve a lábait.
-
Nincs kedved sétálni? – kérdezte.
- De,
elmehetünk, mondjuk, itt nem sok látni való van.
- Még
sosem jártam ezen a környéken – mondta csendesen – az öcséd tud vigyázni magára
ugye? – bólintottam, ő arrébb állt, én pedig leugrottam az asztalról.
Visszatértünk az étterem részbe, ahol magamra kaptam a kabátomat, megvártam még
ő is felvette a bőrdzsekijét, és elindultunk. Egymás mellett léptünk ki az
ajtón, a hűvös éjszakába. Az eső felfrissítette a levegőt, a csigák is
előmásztak földalatti vackaikból, hogy élvezzék az éjszaka kellemes csöndjét.
Elsétáltunk az étteremtől, javasoltam, hogy menjünk a kis parkba, ott vannak
padok, ahol békésen tudunk beszélgetni, Daryl pedig beleegyezett. Percek alatt
odaértünk, nem mintha siettünk volna, ennyire közel volt a hely. A fákat
dísznek ültették csak oda, így rendezetten álltak egymás mellett, kivéve egy
apró diófa csemetét, ami valahogy kilógott a sorból.
-
Ilyennek érzem magam én is – mutattam a diófára, miközben leültem az egyik
közelben lévő, hosszú fa lécekből összeépített padra.
-
Miért? – Daryl is helyet foglalt, mellettem, elég közel hozzám.
- Mert
kilógok a sorból, úgy ahogy az a fa. A sok egyforma között én olyan másnak
érzem magam.
- Mert
más is vagy. Nem kell, hogy mindenki ugyan olyan legyen, ha folyton, görcsösen
meg akarsz felelni az elvárásoknak, a végén megtörsz, és elfelejted azt, hogy
miért is érdemes élni. Az élet célja nem az, hogy lombikban nevelkedett,
egyforma, robotok legyünk, hanem, hogy átlépjük az akadályokat a magunk módján.
- De
ez akkor is nehéz. Egyedül – motyogtam magam elé.
- Bele
fogsz jönni, egy idő után már nem is érzed a magányt.
-
Honnan tudod te ezt? – fakadtam ki. Idegesített a bölcselése, az, hogy olyan
biztos a dolgában, hogy ennyire megingathatatlan az érveiben, én pedig meg sem
közelítem ezt.
-
Onnan, hogy én is egyedül vagyok!
- Bizonyára!
Neked nem csak azért vannak barátaid, mert a szüleid befolyásosak, nem csak
azért akarnak veled együtt lenni, mert a szüleik megmondták nekik! – már szinte
kiabáltam.
-
Igazad van, nekem szüleim sincsenek! – kiabálta vissza.
- Te
totál hülye vagy! – visítottam, mire megcsókolt. Csak úgy, hirtelen a semmiből,
hozzám hajolt és megcsókolt. Az ajkaim rendületlenül falták az övéit, kemény
kezét belefúrta a hajamba, tenyeremet az arcára helyeztem, Nem olyan volt ez a
csók, mint amilyennek az elsőt elképzeltem. Sokkal varázslatosabb, figyelmesebb
csók volt, bármelyiknél, amiket a filmekben láttam. Gyengéd volt, és finom,
forró, akár a tűz elkóborolt szikrája a bőrön, és óvatos, meseszerű. Elmerültem
benne, mint búvár a nyílt óceánban, átadtam magam az érzésnek, kizárva mindent
magam körül.
Elhúzódott
tőlem, én kapkodtam volna utána, de nem jutottam levegőhöz. Életem első csókja
eltömítette a testemet, az összes pórusomat, és végül távozott a hajszálaimon
és az ujjbegyeimen keresztül.
- Ne
haragudj! – mondta Daryl.
-
Miért kéne haragudnom?
- Mert
megcsókoltalak.
-
Inkább én kérek bocsánatot, hogy ilyen szörnyen béna voltam – nevetve
összehúztam a szemöldökömet, mintha felszakadt volna közöttünk egy gát, ledőlt
volna egy olyan gondosan felépített kerítés. Közelebb hajoltam hozzá, és egy
puszit nyomtam a szájára, majd elpirulva, mint egy kislány, elhúzódtam tőle.
Szia!
VálaszTörlésÚú, ez a fejezet. *-* Imádtam, ahogy írtam Facebookon, ez volt az eddigi kedvencem. Ahogy megcsókolta Daryl a lányt, ááhh *-* Annyira gyönyörűen írtad le, meg az egész fejezet annyira jó volt, hogy csak hűűzök meg húúzok. Ilyen hatást rég váltott ki belőlem blogregény, szóval valamit igencsak jól csinálsz. ;-) Olyan kis édes volt Meghan, hogy bevallotta Darylnek, hogy ő még csak nem is csókolózott, annyira kis ártatlan. :) Remélem, Daryl nem fogja kihasználni, és komolyak az érzései. Ráadásul ez a fejezet most egész hosszú is lett, így bele tudtam élni magamat, és már nagyon nagyon várom a folytatást! *-*
Ölel: Luna
Szia!
VálaszTörlésHát köszönöm szépen, örülök hogy ennyire tetszett, és annak is, hogy írtál nekem!*-* Megfogadvan a tanacsod osszevontam a két fejezetet és így már egész hosszú lett!:D Remélem ezek után sem én sem pedig Daryl nem fog neked csalódás okozni!:D
Ölel; Ariana D.
Imádom imádom és imádom
VálaszTörlésGyorsan kövit!!
Fantasztikusan írsz és nagyon tehetséges vagy
Csak így tovább ,én a helyedben elgondolkodnék az írói karrieren
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy tetszett, igyekszem a hétvégén fel is kerül az új rész! Köszönöm szépen a dicséretet, nem sokan mondtak még ilyet nekem, szóval most nagyon boldoggá tettél! Szeretnék író lenni a későbbiekben, ez az én gyerekkori álmom! *-*