10. fejezet

Sziasztok Drágaságok! 

Révén, hogy hétvége van. meg is hoztam a következő fejezetet, köszönöm szépen a sok pipát, a kommenteket, illetve azt, hogy már huszonheten olvastok engem. Nagyon köszönöm nektek! Mivel megszavaztátok így létre is hoztam a blog facebook oldalát ahol nyomon követhetitek a történettel/bloggal kapcsolatos terveimet, lesznek meglepetések, oldalt megtalálhatjátok, likeoljátok. Ha tetszik a fejezet véleményeteket leírhatjátok akár itt kommentben, akár a blog fb oldalán hozzászólásban, illetve pipálhattok, és ha tetszik a fejezet iratkozzatok fel! 

Jó Olvasást!

Ölel titeket; Ariana D.

Hosszú percekig ültünk így, nem törődve a körülöttünk lévő néma csenddel, amit a mobilom rezgése zavart meg a zsebemben. Elhúzódtam Daryltől, előhalásztam a telefont, és a kijelzőre bámultam, apám neve villogott rajta. Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez tartottam a készüléket.

- Igen?

- Jól vagytok?

- Igen, itt vagyunk az étterembe, egy barátom elhozott – mondtam, s közben a cipőm orrát fürkésztem.

- Anyádat kórházba vitték, most itt ülünk a váróban a nővéreddel – elhaló hanggal ecsetelte az eseményeket. Elmondta, hogy anya úgy őrjöngött, hogy az ágyhoz kellett szíjazni, s végig azt bizonygatta, hogy apa a hálószoba szekrényben rejtegeti a „luvnyáit”. Még hallgatni is fájdalmas volt, így amilyen gyorsan csak tudtam leráztam, és letettem a telefont. Daryl végig engem bámult, ami már csak akkor kezdett el zavarni, amikor nem tudtam másra koncentrálni csak az ő kékeszöld, mindent elnyelő szemeire. Néma csöndben ültünk egymással szemben, meghittem figyeltük egymás arcát, egyikünk sem törte meg a szemkontaktust, és ez olyan megnyugtató volt, hogy személy szerint nem is akartam elkapni a pillantásom. Végül ő törte meg a csöndet.

- Tudod, tizenhét voltam, amikor az anyám meghalt – a mondata szíven ütött. Tehát meghalt az anyja, mi van akkor, ha ezt azért mondja, hogy felkészítsen milyen lesz, ha az enyém is meghal. Elkezdtem rágni a körmömet, mire a férfi megfogta a csuklómat, és az ölébe húzta a kezeim.

- Ne aggódj már, a tiéd nem fog meghalni – mondta csöndesen. Mintha a gondolataimban járt volna – csak azért mondtam el, mert te is megosztottad velem hogy mi történt az édesanyáddal.

- Tehát így játszunk? Ha elmondok valamit, akkor te is?

- Így igazságos – mondta, és elnyomott egy halovány mosolyt.

- Oké, akkor, utálom a csokoládét.

- Az nem lehet, a csokit mindenki szereti – értetlenül bámult rám, a hangjában együtt érzés csengett.

- Én nem. De most te jössz morci!  - nevettem.

- Oké, én utálom a palacsintát – mondta.

- Olyan más vagy most – csúszott ki a számon az émelyítő mondat. Eszembe sem jutott megbántani, vagy kigúnyolni, de az arcára egy pillanatra szomorúság ült ki.

- Miért? Mert nem bunkózok veled?

- Azért, mert olyan zárkózott voltál, titokzatos, most pedig kedves vagy, és vonzó – nyögtem ki. El sem hiszem, hogy vonzónak neveztem. Arcomba futott a pír, vörös voltam, mint a sivatagi naplemente, és olyan zavarban éreztem magam, mint még soha. Daryl elnevette magát olyan hangosan kacagott, hogy visszhangzott tőle az egész étterem.

- Te most csak viccelsz – mutatott rám, de ég mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. Értetlenül meredtem rá, egyrészt zavart, hogy kinevet, másrészt viszont fellélegeztem, hogy nem vette komolyan, pedig igazat beszéltem. Egy férfi sem volt még ilyen hatással rám. Tetszett, hogy a kemény, sokszor kicsit riasztó külső mögött, érző, emberséges belső lakozik, és ez úgy vonzott Darylhez, mint ahogy a madarakat hívja haza a tavasz.

- Én nem tetszhetem neked – nevetett továbbra is.

- Látom, van pár önértékelési problémád – vetettem a szemére durcásan. Karomat összekulcsoltam a mellem alatt, és összeszűkült szemekkel bámultam rá. Amikor felfogta, hogy nem poénkodtam vele, megszeppent, szavakat keresett, de nem talált, és minduntalan ki nyitotta, majd becsukta a száját.

- Most mit vagy úgy elképedve? Talán még senki nem nevezett vonzónak?

- De, csak nem ezeket a szavakat használta – felvontam a szemöldököm – az én barátnőim szókincse általában kimerült abban, hogy „Ohh Daryl, igen, még” – a mondata végére érve hangosan röhögni kezdett, nekem kellett pár perc mire felfogtam mire is céloz, és én is elnevettem magam.

- Bolond vagy!

- Csak őszinte, te is ezt mondanád, ha egyszer kipróbálnád velem – perverz mosoly ült ki az arcára, s felvonta egyik szemöldökét, mire szintén elöntött a pír. Még sosem voltam fiúval úgy, sőt, még egy ágyban sem feküdtem egyel sem, és ez egy huszonkét éves lánynak, nem valami nagy dicsőség. Christine már több pasival is lefeküdt, folyton azt ecsetelte nekem, hogy milyen jót szexelt az adott férfival, én pedig küzdöttem az ellen, hogy nehogy leteremtsem, amiért ilyen könnyűvérű életet él.  Sőt, magamat sosem tudtam elképzelni fiúval, mármint, oké, persze fantáziáltam arról, hogy megcsókolok valakit, mondjuk az igaz szerelmemet, aki fehér lovak után kötött hintóval érkezik hozzám, de mivel semmi tapasztalatom nem volt a dologban így nem tudtam elképzelni milyen is lehet tovább menni.

Zavaromban lesütöm a szemem, és piszkálni kezdtem a körmöm. A nevetése azon nyomban elhalt, aggódás vette át a helyét.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi.

- Látom… - mutatóujjával az állam alá nyúlt, és amilyen óvatosan csak tudta, felemelte a fejem. A tekintetünk összetalálkozott, enyhe bizsergés futott végig a testemen, amibe beleremegett a lábam, könnyedén át tudtam volna adni magam neki, ha akarta volna, ezekben a gyenge óráimban.

- Mond el nekem, bízhatsz bennem!

- De hát nem is ismerlek.

- Számít az? – kérdésében fájdalom tükröződött vissza, ezer és egy év millió megvetése, lenézése, kigúnyolása, és bántása. Megenyhült a szívem, mintha érezte volna, amit én érzek nap, mint nap, és tudtam jól, hogy tényleg így van, sőt, neki talán sokkal rosszabb volt, mint nekem.

Nagyot sóhajtottam, kellett pár pillanat, hogy rávegyem magam és a szeme elé tárjam a kínos igazságot.

- Még nem voltam férfival. Soha – mondtam keményen, az összes izmom megfeszült a szavaim hatására. Az arca ismét változott, őszinte csodálkozás ült ki rá, kékeszöld szemei elkerekedtek.

- Tényleg nem?

- Még csak csókolózni sem csókolóztam. Olyan kínos ez. Itt ülök egy olyan pasival szembe, akinek a fél világ megvolt én pedig szégyenszemre egy óvszert sem tudnék kibontani – bukott ki belőlem az egész, ami már oly sok éve nyomta a vállamat. Daryl együtt érzően megsimította az arcomat hüvelykujjával.

- Ez miért lenne szégyen? És egyébként sem volt meg nekem a fél világ, miket feltételezel te rólam? Nézz rám, nem vagyok egy George Clooney – mondta vigyorogva. Tudtam, hogy hazudik, az ilyen férfiakról szinte süt, hogy jó sok lánnyal voltak már életükben,d e azért jól esett, hogy próbált megnyugtatni – egyébként meg, ne hasonlítsd magad hozzám. Elsősorban én harminc éves leszek, te pedig…

- Huszonhárom – mondtam. Kissé megdöbbentem életkorától, egyáltalán nem nézett ki harmincnak, maximum huszonötnek, de a korkülönbséget nem igazán éreztem fontosnak.

- Na, látod, másodsorban pedig, én férfi vagyok, te pedig kislány- nevetett.

- Nem vagyok kislány! – durcásan hátat fordítottam neki, felálltam az asztaltól és bevonultam a konyhába. Felkapcsoltam a villanyt, odabent mindent elpakoltak, a sok edényt és evőeszközt, lesúrolták a mosogatókat, és a megannyi pultot, olyan hatalmas rend és tisztaság uralkodott, akár egy kórházi szobában. Felültem az egyik pultra, megint eszembe jutott anya, hogy jól van-e, hogy mi történhetett, és minduntalan az járt a fejemben, miért okolta apát, milyen nőről beszélt.

Daryl utánam jött, játékos mosoly ült azon a tökéletes arcán, s a szája sarkában mintha egy csók ücsörgött volna, keresztbe téve a lábait. 

Ott állt előttem teljes valójában, magas volt, és szikár, mint egy bika, de mégis volt benne valami hihetetlenül vonzó, erősen vissza kellett fognom magam, hogy meg ne érintsem. Nem volt ez más, pusztán kémia két ember között, az érzések és vonzalmak szikrázása. Ő volt a villám, ami a semmiből jőve hirtelen belecsapott a békésen álldogáló fába, és lángra gyújtotta azt. Igen, én voltam a fa. Az éjszaka még nem látszott múlni, odakint ugyan olyan sötét volt, mint amikor jöttünk.

- Nincs kedved sétálni? – kérdezte.

- De, elmehetünk, mondjuk, itt nem sok látni való van.

- Még sosem jártam ezen a környéken – mondta csendesen – az öcséd tud vigyázni magára ugye? – bólintottam, ő arrébb állt, én pedig leugrottam az asztalról. Visszatértünk az étterem részbe, ahol magamra kaptam a kabátomat, megvártam még ő is felvette a bőrdzsekijét, és elindultunk. Egymás mellett léptünk ki az ajtón, a hűvös éjszakába. Az eső felfrissítette a levegőt, a csigák is előmásztak földalatti vackaikból, hogy élvezzék az éjszaka kellemes csöndjét.

Elsétáltunk az étteremtől, javasoltam, hogy menjünk a kis parkba, ott vannak padok, ahol békésen tudunk beszélgetni, Daryl pedig beleegyezett. Percek alatt odaértünk, nem mintha siettünk volna, ennyire közel volt a hely. A fákat dísznek ültették csak oda, így rendezetten álltak egymás mellett, kivéve egy apró diófa csemetét, ami valahogy kilógott a sorból.

- Ilyennek érzem magam én is – mutattam a diófára, miközben leültem az egyik közelben lévő, hosszú fa lécekből összeépített padra.

- Miért? – Daryl is helyet foglalt, mellettem, elég közel hozzám.

- Mert kilógok a sorból, úgy ahogy az a fa. A sok egyforma között én olyan másnak érzem magam.

- Mert más is vagy. Nem kell, hogy mindenki ugyan olyan legyen, ha folyton, görcsösen meg akarsz felelni az elvárásoknak, a végén megtörsz, és elfelejted azt, hogy miért is érdemes élni. Az élet célja nem az, hogy lombikban nevelkedett, egyforma, robotok legyünk, hanem, hogy átlépjük az akadályokat a magunk módján.

- De ez akkor is nehéz. Egyedül – motyogtam magam elé.

- Bele fogsz jönni, egy idő után már nem is érzed a magányt.

- Honnan tudod te ezt? – fakadtam ki. Idegesített a bölcselése, az, hogy olyan biztos a dolgában, hogy ennyire megingathatatlan az érveiben, én pedig meg sem közelítem ezt. 

- Onnan, hogy én is egyedül vagyok!

- Bizonyára! Neked nem csak azért vannak barátaid, mert a szüleid befolyásosak, nem csak azért akarnak veled együtt lenni, mert a szüleik megmondták nekik! – már szinte kiabáltam.

- Igazad van, nekem szüleim sincsenek! – kiabálta vissza.

- Te totál hülye vagy! – visítottam, mire megcsókolt. Csak úgy, hirtelen a semmiből, hozzám hajolt és megcsókolt. Az ajkaim rendületlenül falták az övéit, kemény kezét belefúrta a hajamba, tenyeremet az arcára helyeztem, Nem olyan volt ez a csók, mint amilyennek az elsőt elképzeltem. Sokkal varázslatosabb, figyelmesebb csók volt, bármelyiknél, amiket a filmekben láttam. Gyengéd volt, és finom, forró, akár a tűz elkóborolt szikrája a bőrön, és óvatos, meseszerű. Elmerültem benne, mint búvár a nyílt óceánban, átadtam magam az érzésnek, kizárva mindent magam körül.

Elhúzódott tőlem, én kapkodtam volna utána, de nem jutottam levegőhöz. Életem első csókja eltömítette a testemet, az összes pórusomat, és végül távozott a hajszálaimon és az ujjbegyeimen keresztül.

- Ne haragudj! – mondta Daryl.

- Miért kéne haragudnom?

- Mert megcsókoltalak.

- Inkább én kérek bocsánatot, hogy ilyen szörnyen béna voltam – nevetve összehúztam a szemöldökömet, mintha felszakadt volna közöttünk egy gát, ledőlt volna egy olyan gondosan felépített kerítés. Közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a szájára, majd elpirulva, mint egy kislány, elhúzódtam tőle.