5. fejezet

Sziasztok Drágák! 

Tudom, csak jövőhétre ígértem a részt, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel, mert már most úgy érzem, hogy ez lesz az egyik kedvenc részem. Arra gondoltam, hogy mostantól vasárnaponként fogok nektek fejezetet hozni, remélem nektek meg fog felelni ez a fajta "eljárás". Nagy örömmel üdvözlöm a legújabb két tagot, akiket olvasóimnak tudhatok, remélem tetszeni fog nektek a munkásságom, ha lehet ezt annak nevezni. Ha tetszett a fejezet írjatok kommentet, és pipáljatok ( egyébként köszönöm ezt a rengeteg pipát, és a véleményeket is!) Jó Olvasást kívánok nektek! 

xoxo; Ariana D. 

Hallgasd ha gondolod

Remegő térdekkel ültem le az egyik vécé tetejére, és gondolkodás nélkül magamra reteszeltem a fülke ajtaját. Lepergett előttem minden, olyan szörnyű zavarban voltam, mint soha máskor életemben. Gyerekesnek éreztem magam, pont annyira éretlennek, mint a randevú partnerem mikor megbámulta Annie fenekét. Csak egy kislány tesz ilyen meggondolatlanságokat, talán meg sem kéne szólalnom, gondoltam, de a szavak maguktól libbentek ki a számon.

- Szia Daryl, Meghan vagyok, nem tudom emlékszel-e még rám, a vacsoráról – mondtam, egyre hevesebben rágtam az ajkamat, s akkor olyan erősen haraptam rá, hogy kibuggyant belőle egy kis vér. A keserű, vasas íz szétterjedt a nyelvemen, és éles fájdalom hasított az ajkamba, de nem törődtem vele, az arcom vörös lett akár a rákkoktélom, amit rendeltem.

- Lehet, hogy öreg vagyok, de a memóriám még jó, kislány – jött a válasz. A hangjában olyan erős él volt, hogy nem tudtam eldönteni, nevetnem kéne-e vagy megsértődnöm, amiért ilyen arrogánsan beszél hozzám – mit szeretnél?

- Tudod, említetted, hogy hívjalak ha – elcsuklott a hangom, egyszerre voltam izgatott, ideges, és riadt – ha kalandra vágyom.

- Szóval találkozni akarsz – jelentette ki, mintha csak a fejemben sétálgatott volna, és kénye-kedvére olvashatta volna, hogy én mit szeretnék.

- Honnan tudtad?

- Mind ezt akarják, előbb vagy utóbb – annyira magabiztos volt, hogy kedvem lett volna rácsapni a telefont, de még ő is jobb társaságot jelentett, mint a fennhéjázó öccse.

- Látom, nagyra becsülöd magad – válaszoltam csípősen – a Gyémánt negyed előtt várlak – jelentettem ki és meg sem várva válaszát kinyomtam a telefont. Felálltam a vécéről, megigazítottam a blúzomat, zsebre vágtam a mobilom és kiléptem a helyiségből. Andrew türelmesen várt rám, még az ételéhez sem nyúlt hozzá, minden evőeszköz a helyén volt, talán csak a poharát mozdította félre. Merev volt, és olyan szabályosan ült, mintha egy kosztümös filmből szalasztották volna. Bájosan tipegtem oda hozzá, előhúzva legjobb modoromat, és leültem vele szembe.

- Figyelj csak Andrew, most hívott a barátnőm, hogy segítségre lenne szüksége, nem gond, ha ezt az ebédet majd máskor bepótoljuk?

- Persze, semmi probléma – sóhajtotta. Láttam rajta, hogy nehezen, de sikerült neki lenyelni a békát, és ismét az a mosolyogós úriember volt, aki eddig.

- Köszönöm, annyira drága vagy! – megsimítottam a vállát, majd felálltam, sarkon fordultam, és elindultam kifelé az étteremből. Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy Daryl valóban eljön-e értem, ahogy arról sem, hogy mi fog kisülni ebből a dologból, de valahogy boldognak éreztem magam, amiért végre valahára azt csináltam, amit a kedvem tartott.

Kiléptem az útra, végiggaloppoztam a járdán, és csak úgy egyszerűen kisétáltam a kapun. Különös érzés volt eltérni a megszokottól és nem kerekeken távozni innét, ezért meg is dermedtem egy pillanatra. Szemeimet végigvezettem a sövényállatokon, amik belülről díszítették a negyedet, s annyira elámultam rajtuk, hogy észre sem vettem az előttem álldogáló motort.

- Hé, cicus! – Daryl hangja annyira meglepett, hogy egy pillanatra azt sem tudtam merre nézzek, honnan szólíthatnak. A férfi ott állt, gyakorlatilag mellettem, hátát a vaskapunak támasztva, szájából cigaretta lógott. Egy bőrkabát volt rajta, alatta egy fehér atléta, amit nem csúfítottak el olajfoltok, és egy szakadt farmer. Rövid, de viszonylag sűrű hajszálait össze-vissza borzolta az erős szél. Meglepetten léptem oda hozzá, a gyomromban görcsök keletkeztek és álltak össze egyetlen hatalmas gombóccá. Nem azért izgultam, mert féltem tőle, vagy a következményektől, hanem azért mert annyira elérhetetlennek tűnt a számomra, mintha egy délibábot közelítettem volna meg, aki pillanatokon belül köddé válhat. Rám nézett, kiemelte szájából a cigarettát, és az arcomba fújta a füstöt, ösztönösen hátra léptem, de még így is elért az a kellemetlen szag. Ökölbe szorítottam a kezem, majd lassan kifújtam a levegőt.

- Mondták már, hogy nagyon tapintatlan vagy? – kérdeztem.

- Rengetegen – vigyorgott bele egyenesen a képembe, eldobta a fél cigit, eltaposta, és felmászott a motorra. Én csak álltam és figyeltem őt, ahogyan átveti a lábát a járművön, azt, ahogyan rám emeli a tekintetét. Mindkét szemöldökét felhúzva bámult rám.

- Azt akarod, hogy üljek fel mögéd?

- Felőlem sétálhatsz is mellettem.

- Nagyon vicces vagy – odavánszorogtam a motorhoz, ami úgy nézett ki, mint egy masszív kanbika, és felmásztam a férfi mögé. Féltem, a jármű magas volt nekem, nem ért le a lábam, és annyira instabilnak hatott, mintha legalábbis kötélen táncoltam volna. Két karomat körbefontam Daryl derekán, majd összekulcsoltam ujjaimat a hasán. Hátranézett a válla felett, szemei megtalálták ijedt arcomat, aztán mintha rám sem nézett volna, beindította a motort, és már száguldottunk is el a hosszú úton, felverve magunk után az utca porát.

Gyorsan húztunk át a főúton, fejem belefúrtam a hátába, és úgy néztem a körülöttünk lévő világot. A helyeket ahol még sosem jártam, a játszótereket, amiket ugyan már kinőttem, sosem használtam, és az embereket, akik velem egyidősek lehettek, s talán csak azért nem mondhatom most őket barátaimnak, mert más társadalomba születtünk.

Átvágtunk a Nagy hídon, ami a széles folyó felett húzódott, ez volt apró városunk egyetlen vízlelőhelye, a nyilvános kutakon illetve a vízcsöveken kívül. Fogalmam sem volt róla, vajon hová megyünk, de ez érdekelt a legkevésbé. lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy elragadjon a repülés. Könnyednek éreztem a testemet, mintha eggyé olvadtam volna a levegővel, és a széllel. Nem mertem elengedni őt, annyira szorítottam, hogy észre sem vettem azt, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemeimet, és egy régi, elhagyatott játszóteret láttam. Rozsdás hintával és mászókával, meg egy csúszdával, ami viszonylag még tűrhető állapotban volt. Egy fából készült mérleghinta is volt ott, attól jobbra, pár méterrel arrébb egy tábla hívta fel a figyelmet; felújítás alatt. Elengedtem őt, kibiztosította a járművet, ami annyiból állt, hogy lábbal lehajtotta a támasztót, megvárta még leszálltam a motorról, majd ő is követett és kissé oldalra döntötte.

- Miért vagyunk itt? Ide nem szabad bejönni.

- Azóta van kint ez az ócska tábla, mióta megszülettem – mondta és belerúgott az említett tárgyba. Vastag, kemény orrú motoros bakancsán keresztül meg sem érezte az ütközést, vagy legalábbis nem mutatta jelét annak, hogy bármiféle fájdalmat is érezne. Utána iramodtam, és felültem a libikóka egyik végére, mivel elég magas és erős férfi volt, könnyedén nyomott le, hogy ő is fel tudjon ülni. A játék elindult velem felfelé, de hiába erőlködtem nem tudtam visszatérni a földszintre. Karba tett kezekkel bámult rám odalentről, még azt is láttam, ahogy óvatosan megnyalja alsó ajkát.

- Szóval, miért is hívtál fel drágaság?