Sziasztok Drágák!
Tudom, csak jövőhétre ígértem a részt, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel, mert már most úgy érzem, hogy ez lesz az egyik kedvenc részem. Arra gondoltam, hogy mostantól vasárnaponként fogok nektek fejezetet hozni, remélem nektek meg fog felelni ez a fajta "eljárás". Nagy örömmel üdvözlöm a legújabb két tagot, akiket olvasóimnak tudhatok, remélem tetszeni fog nektek a munkásságom, ha lehet ezt annak nevezni. Ha tetszett a fejezet írjatok kommentet, és pipáljatok ( egyébként köszönöm ezt a rengeteg pipát, és a véleményeket is!) Jó Olvasást kívánok nektek!
xoxo; Ariana D.
Hallgasd ha gondolod |
Remegő térdekkel ültem le az egyik vécé tetejére, és
gondolkodás nélkül magamra reteszeltem a fülke ajtaját. Lepergett előttem
minden, olyan szörnyű zavarban voltam, mint soha máskor életemben. Gyerekesnek
éreztem magam, pont annyira éretlennek, mint a randevú partnerem mikor
megbámulta Annie fenekét. Csak egy
kislány tesz ilyen meggondolatlanságokat, talán meg sem kéne szólalnom, gondoltam,
de a szavak maguktól libbentek ki a számon.
- Szia Daryl, Meghan vagyok, nem tudom emlékszel-e még
rám, a vacsoráról – mondtam, egyre hevesebben rágtam az ajkamat, s akkor olyan
erősen haraptam rá, hogy kibuggyant belőle egy kis vér. A keserű, vasas íz
szétterjedt a nyelvemen, és éles fájdalom hasított az ajkamba, de nem törődtem
vele, az arcom vörös lett akár a rákkoktélom, amit rendeltem.
- Lehet, hogy öreg vagyok, de a memóriám még jó, kislány
– jött a válasz. A hangjában olyan erős él volt, hogy nem tudtam eldönteni,
nevetnem kéne-e vagy megsértődnöm, amiért ilyen arrogánsan beszél hozzám – mit szeretnél?
- Tudod, említetted, hogy hívjalak ha – elcsuklott a
hangom, egyszerre voltam izgatott, ideges, és riadt – ha kalandra vágyom.
- Szóval találkozni akarsz – jelentette ki, mintha csak
a fejemben sétálgatott volna, és kénye-kedvére olvashatta volna, hogy én mit
szeretnék.
- Honnan tudtad?
- Mind ezt akarják, előbb vagy utóbb – annyira magabiztos
volt, hogy kedvem lett volna rácsapni a telefont, de még ő is jobb társaságot jelentett,
mint a fennhéjázó öccse.
- Látom, nagyra becsülöd magad – válaszoltam csípősen –
a Gyémánt negyed előtt várlak – jelentettem ki és meg sem várva válaszát kinyomtam
a telefont. Felálltam a vécéről, megigazítottam a blúzomat, zsebre vágtam a mobilom
és kiléptem a helyiségből. Andrew türelmesen várt rám, még az ételéhez sem
nyúlt hozzá, minden evőeszköz a helyén volt, talán csak a poharát mozdította félre.
Merev volt, és olyan szabályosan ült, mintha egy kosztümös filmből
szalasztották volna. Bájosan tipegtem oda hozzá, előhúzva legjobb modoromat, és
leültem vele szembe.
- Figyelj csak Andrew, most hívott a barátnőm, hogy segítségre
lenne szüksége, nem gond, ha ezt az ebédet majd máskor bepótoljuk?
- Persze, semmi probléma – sóhajtotta. Láttam rajta,
hogy nehezen, de sikerült neki lenyelni a békát, és ismét az a mosolyogós
úriember volt, aki eddig.
- Köszönöm, annyira drága vagy! – megsimítottam a
vállát, majd felálltam, sarkon fordultam, és elindultam kifelé az étteremből.
Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy Daryl valóban eljön-e értem, ahogy arról
sem, hogy mi fog kisülni ebből a dologból, de valahogy boldognak éreztem magam,
amiért végre valahára azt csináltam, amit a kedvem tartott.
Kiléptem az útra, végiggaloppoztam a járdán, és csak
úgy egyszerűen kisétáltam a kapun. Különös érzés volt eltérni a megszokottól és
nem kerekeken távozni innét, ezért meg is dermedtem egy pillanatra. Szemeimet
végigvezettem a sövényállatokon, amik belülről díszítették a negyedet, s
annyira elámultam rajtuk, hogy észre sem vettem az előttem álldogáló motort.
- Hé, cicus! – Daryl hangja annyira meglepett, hogy egy
pillanatra azt sem tudtam merre nézzek, honnan szólíthatnak. A férfi ott állt,
gyakorlatilag mellettem, hátát a vaskapunak támasztva, szájából cigaretta
lógott. Egy bőrkabát volt rajta, alatta egy fehér atléta, amit nem csúfítottak
el olajfoltok, és egy szakadt farmer. Rövid, de viszonylag sűrű hajszálait
össze-vissza borzolta az erős szél. Meglepetten léptem oda hozzá, a gyomromban
görcsök keletkeztek és álltak össze egyetlen hatalmas gombóccá. Nem azért izgultam,
mert féltem tőle, vagy a következményektől, hanem azért mert annyira
elérhetetlennek tűnt a számomra, mintha egy délibábot közelítettem volna meg,
aki pillanatokon belül köddé válhat. Rám nézett, kiemelte szájából a
cigarettát, és az arcomba fújta a füstöt, ösztönösen hátra léptem, de még így
is elért az a kellemetlen szag. Ökölbe szorítottam a kezem, majd lassan
kifújtam a levegőt.
- Mondták már, hogy nagyon tapintatlan vagy? –
kérdeztem.
- Rengetegen – vigyorgott bele egyenesen a képembe,
eldobta a fél cigit, eltaposta, és felmászott a motorra. Én csak álltam és
figyeltem őt, ahogyan átveti a lábát a járművön, azt, ahogyan rám emeli a
tekintetét. Mindkét szemöldökét felhúzva bámult rám.
- Azt akarod, hogy üljek fel mögéd?
- Felőlem sétálhatsz is mellettem.
- Nagyon vicces vagy – odavánszorogtam a motorhoz, ami
úgy nézett ki, mint egy masszív kanbika, és felmásztam a férfi mögé. Féltem, a
jármű magas volt nekem, nem ért le a lábam, és annyira instabilnak hatott,
mintha legalábbis kötélen táncoltam volna. Két karomat körbefontam Daryl
derekán, majd összekulcsoltam ujjaimat a hasán. Hátranézett a válla felett,
szemei megtalálták ijedt arcomat, aztán mintha rám sem nézett volna, beindította
a motort, és már száguldottunk is el a hosszú úton, felverve magunk után az
utca porát.
Gyorsan húztunk át a főúton, fejem belefúrtam a hátába,
és úgy néztem a körülöttünk lévő világot. A helyeket ahol még sosem jártam, a játszótereket,
amiket ugyan már kinőttem, sosem használtam, és az embereket, akik velem
egyidősek lehettek, s talán csak azért nem mondhatom most őket barátaimnak,
mert más társadalomba születtünk.
Átvágtunk a Nagy hídon, ami a széles folyó felett
húzódott, ez volt apró városunk egyetlen vízlelőhelye, a nyilvános kutakon
illetve a vízcsöveken kívül. Fogalmam sem volt róla, vajon hová megyünk, de ez
érdekelt a legkevésbé. lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy elragadjon a
repülés. Könnyednek éreztem a testemet, mintha eggyé olvadtam volna a
levegővel, és a széllel. Nem mertem elengedni őt, annyira szorítottam, hogy
észre sem vettem azt, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemeimet, és egy régi,
elhagyatott játszóteret láttam. Rozsdás hintával és mászókával, meg egy
csúszdával, ami viszonylag még tűrhető állapotban volt. Egy fából készült mérleghinta
is volt ott, attól jobbra, pár méterrel arrébb egy tábla hívta fel a figyelmet;
felújítás alatt. Elengedtem őt,
kibiztosította a járművet, ami annyiból állt, hogy lábbal lehajtotta a
támasztót, megvárta még leszálltam a motorról, majd ő is követett és kissé
oldalra döntötte.
- Miért vagyunk itt? Ide nem szabad bejönni.
- Azóta van kint ez az ócska tábla, mióta megszülettem –
mondta és belerúgott az említett tárgyba. Vastag, kemény orrú motoros bakancsán
keresztül meg sem érezte az ütközést, vagy legalábbis nem mutatta jelét annak, hogy
bármiféle fájdalmat is érezne. Utána iramodtam, és felültem a libikóka egyik
végére, mivel elég magas és erős férfi volt, könnyedén nyomott le, hogy ő is
fel tudjon ülni. A játék elindult velem felfelé, de hiába erőlködtem nem tudtam
visszatérni a földszintre. Karba tett kezekkel bámult rám odalentről, még azt
is láttam, ahogy óvatosan megnyalja alsó ajkát.
- Szóval, miért is hívtál fel drágaság?
UUUUUUUUUU
VálaszTörlésnagyon-nagyon gyorsan folytatást!
Igyekszem! :D
VálaszTörlésMeglepi a blogomon:)
VálaszTörléshttp://az-utak-egybeforrnak.blogspot.hu/