17. fejezet

Sziasztok Drágák! 

Meghoztam a tizenhetedik fejezetet. Sajnálom, hogy az előző részhez ilyen kevés visszajelzés érkezett, viszont nagyon örülök, annak a sok új feliratkozónak. akik csatlakoztak hozzánk! Remélem a későbbiekben is tetszeni fog nektek a munkám. Várom a véleményeiteket! 

Jó Olvasást! 

xoxo; Ariana D. 

Az időjárás teljesen megőrült, hol lágy, és puha esőcseppeket potyogtatott ránk, hol pedig viharos, orkán méretű szelekkel bombázta a járművet. A közlekedés is lassú volt, alig haladtak az autók a főúton, Philip idegesen megnyomta a dudát, mintha ezzel egy csapásra feloszlathatta volna a hatalmas sort, ami az egyik körforgalomban állt.

- Szerinted mi van? Miért áll itt ez a sok kocsi? – kérdeztem, s közben az ablakon keresztül próbáltam tájékozódni, de nem láttam semmit, csak a sok autó visszapillantó tükrét.

- Fogalmam sincs – ahogyan ezek a szavak elhagyták a száját úgy harsant fel a közelben a sziréna vészjósló hangja.

- Talán valami baleset, megyek és megnézem – mondtam, azzal meg sem várva válaszát kiszálltam a kocsiból, összehúztam magamon kabátomat, és elindultam a türelmetlenkedő sofőrökkel teli kocsisor között. Az eső a kobakomat szapulta folytonos cseppjeivel, de nem érdekelt, így már láttam a mentőautót, és egyre gyorsabb léptekkel haladtam irányába. Ahogy egyre közelebb értem láttam, hogy nem én voltam az egyetlen, aki kiszállt a gépjárművéből. Egész kis tömeg állt a mentőautó körül, kezüket a szájuk elé kapva fojtott hangon suttogtak egymás között. Átfurakodtam magam az emberóceánon, és megláttam azt, amit ők. Egy teljesen szétroncsolódott arcú férfi feküdt a betonon, körülötte mindent beterített a vér. Nem volt az eszméleténél. Alig bírtam rajta tartani a szemem, de nem is kellett, mert pillanatok múlva valami más jobban lekötötte az érdeklődésemet. Egy árva, behorpadt elejű motor hevert nem messze az áldozattól, az is véres volt, és ugyan olyan típusú, mint Daryl-é.

Tekintetem ide-oda cikázott a test és a kétkerekű között. A mentősök időközben megállapították, hogy még lélegzik, azzal felrakták egy hordágyra, és beemelték a kocsiba. Azonnal a zsebemhez nyúltam. Az nem lehet, hogy ő legyen. Tárcsáztam Daryl számát és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsöngött, válasz nem érkezett, majd valami halkan megszólalt a kocsiban fekvő férfi véres kabátjának zsebében. Könnybe lábadt a szemem, egy nagyot löktem az előttem álló bámészkodón és odasiettem a kocsihoz, onnan füleltem, hallgattam azt a bizonyos AC/DC számot, ami mindig szólt, ha én hívtam.

- Hölgyem, elnézést, de ön nem jöhet ide – szólt a mentős, és megérintette a vállamat, de én kitéptem magam a karjai közül. Keserves sírás lett úrrá rajtam, alig tudtam kibökni a következő szavakat:

- Ő… ő… - hüppögtem – ő… a vőlegényem.

- Biztos ebben hölgyem?

- Igen… hüpp… a mobilja… - próbáltam elmagyarázni neki, de az érzéseim folyton gátat emeltek a szavaim elé. A férfi megsajnálván megérintette a könyökömet, és felsegített a kocsira.

- Akkor jöjjön, velünk kérem – mondta, majd beszállt ő is, és magunkra zárta a mentőautó ajtaját. A mobilom még mindig a kezemben volt, bár automatikusan lezárta a hívást, miután nem kapott választ. Újra tárcsáztam, csak éppen Philip-et akartam elérni. Szinte azonnal fel is vette.

- Hol vagy?

- Daryl… ő…

- Megtaláltad?

- Itt ülök a mentőben – zokogtam – neki volt balesete – azzal letettem a telefont. Égett az arcom, és épp úgy a szívem is. Hevesen dobolt bent a mellkasomban, könnyeim pedig időközben aprócska patakokká duzzadtak. Nem tudtam felfogni, hogyan is lehetséges ez. Átkaroltam a saját derekam, a körmöm a húsomba vájt. A mentős felállt, hogy megnézze Daryl-t. Odalépett hozzá, és a kabátja zsebében kezdett turkálni.

- És, megmondaná nekem, hogy hívják a vőlegényét?

- Daryl… Daryl Smith – hüppögtem.

- Érdekes – mondta, miközben átnézte az iratait – itt az áll, hogy Buck Henderson.

- Micsoda? – értetlenkedtem. A könnyzuhatag elállt, már csak nyomai maradtak az arcomon – de hát a mobilja! Felhívtam, és a zsebében csörgött!

- Utánajárunk a dolognak – mondta a mentős, és elővette a férfi zsebéből a telefont. Közben a kocsi megállt, két másik mentős ruhába öltözött ember nyitotta ki a hátsó ajtót, és kiemelték rajta az időközben lélegeztető gépre és infúzióra kötözött férfit.

- Nos? – kérdeztem.

- Ez a maga száma?

- Igen!

- Akkor, bizonyára az ön vőlegényét kirabolták. Nyugodjon meg, menjen haza, és keresse meg a pasiját – mondta a mentős, azzal a kezembe nyomta a telefont és segített kiszállni az autóból. Nagyot dobbant a szívem, ismét könnyek kezdtek potyogni a szememből, de ez az öröm sírása volt. Ekkor éreztem először és igazán, hogy szerelmes vagyok Daryl-be. Mintha egy hatalmas réteg szakadt volna fel a tüdőmről és a lelkemről, hatalmasat sóhajtottam. Meg kellett őt találnom.

Gyalog indultam el a főutcán, Joe éttermébe, ahol Daryl-t sejtettem. A lépteim mintha pihe könnyűek lettek volna, a végtagjaim szinte csak úsztak mellettem, mosoly terült el az arcomon. Persze, sajnáltam szegény srácot, de örültem, hogy nem az én Daryl-em volt az. Mintha az idő is kivirult volna arra, hogy én boldog voltam. Minden egyes lépés olyan volt mintha táncolnék, a lelkem egy része kiszakadt a testemből és elrepült a fiúhoz, hogy megsúgja neki halkan, az övé vagyok.

Joe étterme előtt egész ki tömeg gyűlt össze, akár csak a baleset körül itt is legyeskedtek az emberek, csak éppen külsőleg voltak mások. Festett, és tupírozott hajú, nyakig kitetovált, hálóval kidekorált, alig takaró pólókban és miniszoknyákban, és nagydarab, koponyás bőrdzsekis férfiak állták körbe a helyet, és kurjongattak.

- Hajrá Adam!

- Hajrá Daryl! – kiabálta az egyik nő, nekem pedig felderült a szívem a név hallatán. Befurakodtam a tömegbe, és megpillantottam őt. Egy asztal volt kihúzva az üzlet elé, egymással szemben két széket raktam le, az egyiken egy fura külsejű alak ült. Zöldre festett haja volt, orrából egy jókora karika csüngött, a halántéka felé egy picivel pedig egy apró delfint tetováltak. A másik férfi Daryl volt, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Szkanderoztak.

- Daryl – szólítottam meg óvatosan, ő pedig felismervén hangomat rám kapta a tekintetét.