16. fejezet

Sziasztok Babák! 

Végre, sikerült leülnöm a géphez, és megírnom nektek a következő fejezetet! Ne haragudjatok, de el vagyok havazva, az iskola meg ilyen hasonló dolgok miatt blablabla, nem is lényeges, viszont, megpróbálok igyekezni a részekkel, lehet, hogy nem egy, hanem két hét lesz az érkezési idejük, de sikerült túljutnom a válságon, szóval belelendülök! Remélem tetszeni fog a rész, írjatok nekem kommentet, és mindenképpen hagyjatok nyomot magatok után! 

Ölel mindenkit; Ariana D. 

Három hét telt el azóta, hogy Daryl és én nem találkoztunk, még csak nem is beszéltünk. Nem írt, nem hívott, nem keresett, anya szinte teljesen felépült, és visszatért katonás énjéhez. Tömören szólva minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Az ágyamon feküdtem, bámulva a plafont, ami régen a legjobb barátomnak számított, s azon tanakodtam, hogy lehettem ilyen ostoba. Hogy csinálhattam hülyét magamból egy olyan férfi előtt, akit még csak nem is érdeklek. Mármint, oké, biztos érdeklem, ha már egyszer megcsókolt, de mégsem tetszek neki annyira, hogy tovább is menjen velem. Gondolataim elnehezítették a végtagjaimat, olyanok voltak mintha nehéz súlyokat kötött volna rájuk a jó isten. Még most is ezen járt az agyam, hogy mi lesz  és, hogy hogyan fogom elmondani mind ezt Andrewnak. Az elmúlt egy hétben sokat találkoztunk, s mintha valami kezdett volna kialakulni köztünk. Kedves volt, figyelmes, igaz néha hangyányit önimádó, és bunkó, de velem egész rendes.

Kopogtattak. Felsóhajtottam, majd éppen ki akartam szólni, hogy „hagyjanak békén” de az ajtó már ki is nyílt, s belépett rajta az öcsém, újdonsült barátnőjével, Christine-nel. A barátnőm gondosan becsukta maga mögött az ajtót, én felültem, és megöleltem őket. Örültem, hogy nekik ez az egész kapcsolatosdi összejött, bár még mindig nem voltam biztos abban, hogy áldásomat adhatom-e rájuk.

- Meghan, mondanunk kell valamit – kezdte Philip, arca komor volt, mégis mintha egy kis sajnálat is kiült volna rá. Christine még csak rám se nézett, átbámult a vállam felett, mintha a szerkényen lévő fényképeimet figyelné.

- Mondjad – siettettem. Kíváncsi voltam mi lehet annyira rossz hír, hogy nekik kell közölniük velem. Philip nyelt egy nagyot, Christine megszorította a kezét, az agyam megtelt füsttel, mintha egy kis ember dohányozni kezdett volna benne. Mióta Daryllel nem beszéltünk feszült voltam, és lobbanékony.

- Apánk odaígért téged Andrew-nak.

- Hogy mi van?

- Azt mondta neki, hogy a felesége leszel… - se köpni, se nyelni nem tudtam, még a vér is megállt a testemben. Jobb kezemmel megmarkoltam a takarómat, szavaim a torkomra forrtak, csak hápogtam, mint egy kacsa.

- De én nem akarok a felesége lenni! – csattantam fel. Az, hogy úgy kezeltek engem, mint egy tárgyat, dühített. Mintha csak egy bőrönd vagy egy kalap lettem volna, amit ide-oda lehet pakolgatni, és kedv szerint elajándékozni. Felpattantam az ágyról, elcsusszantam Philip és Chrisitne között, majd leviharoztam a lépcsőn. A lábaim csak úgy koppantak a padlón, idegesen fújtattam, éreztem, ahogyan kipirul az arcom, és kidüllednek a szemeim.

Az elmúlt pár hét olyan békésen, csöndesen zajlott, nem voltak viták, kiabálások, öngyilkossági kísérletek, sőt, talán még néha jól is éreztük magunkat a családi körben. Mia, hál’ Istennek, ahogy anya felépült, azzal a lendülettel el is hagyta a házat, hogy új kígyófészket teremtsen magának, és ez volt az az ok, amiért mindig a napos oldalukról néztem a dolgokat. Csak Daryl zavart. Az, hogy nem tudtam mi van vele, hogy nem keresett, és, hogy szó szerint megfeledkezett rólam. Ha Andrew-al voltam próbáltam puhatolózni, de mindig elterelte a témát, amivel az őrületbe kergetett.

Apám és anyám a konyhában ücsörögtek, az asztal két végén, előbbi újságot olvasott, vagy legalábbis úgy tett, mintha olvasna, anya pedig kávét iszogatott és mindenféle érdektelen dologról fecsegett. Mikor betoppantam tekintetük egyenesen rám szegeződött, meglepettek voltak, és értetlenek. Mintha nem tudták volna az indokát dühömnek. Úgy fújtattam, mint egy megvadult bika, a kezem ökölbe szorult a testem mellet, a hátam kicsit meggörnyedt. Anya felállt, szája elé kapott kézzel és pár lépéssel közelebb jött hozzám.

- Drágám, bedrogoztak? – kérdezte félénken, mire egy pillanatra a haragom átvette az értetlenség. Bizonyára a kialvatlanság hatásaként karikásak voltak a szemeim, és sápadt a bőröm, mivel nem nagyon jártam el itthonról, ez téveszthette meg.

- Nem, anya! – mondtam a kelleténél hangosabban. Nem tudtam pontosan, hogy melyikük találta ezt ki, de mindkettőre haragudtam. Apa felé fordultam, figyelmen kívül hagyva a még mindig aggódó anyámat és ordítani kezdtem vele.

- Mi az, hogy te odaígérsz egy olyan fiúnak, aki iránt nem érzek semmit?! Nem egy bábu vagyok, nem egy ócska vacak, amit ide-oda teszegethetsz! – folyt a könnyem, a sós cseppek végigsiklottak az arcomon, s némelyik az államról a földbe, mások pedig a számba csöppentek. Sósak voltak és szomorúak. Kínomban már azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Meg akartam ütni, s ez az agresszió váltotta ki belőlem a sírást, ez a tehetetlenség.

- Kincsem – kezdte higgadtan – ez a te érdeked is. Miattad teszem.

- De én nem szeretem őt!

- Majd fogod, csak idők kérdése – ekkor anya és ő sokatmondóan egymásra néztek.

- Mit akar ez jelenteni?

- Én és anyád sem ismertük egymást mikor kiházasítottak…

- Én nem akarok olyan sorsra jutni, mint anya! – kiabáltam. Philip becsúszott a konyhaajtón, és megállt mögöttem. Ránéztem a vállam fölött, aggódó arca meglágyította a szívemet.

- Nem megyek hozzá – jelentettem ki kissé nyugodtabban.

- De igen, hozzá fogsz menni.

- De én nem szeretem őt! – a szavaim kísértetiesen csengtek vissza a fülemben. Nagyot nyeltem, az arcomból kifutott az összes vér. Hát ez kellett, hát ezt kellett mondanom ahhoz, hogy észrevegyem. Azért nem akarok Andrew-al lenni, mert mást szeretek. Mert Darylt szeretem.

Jelentőségteljes pillantást váltottam Philippel, aki szinte mindent kiolvasott a szemeimből, és alig észrevehetően bólintott. Hátat fordítottam a szüleimnek, magamra kaptam egy dzsekit és egy tornacipőt, majd, úgy ahogy voltam, melegítőnadrágba és a fehér topomba, kirohantam a házból. Révén, hogy már az ősz vége felé jártunk, erős szél fújt, és mindent átjárt a hideg levegő, de a düh annyira felforrósította a testemet, hogy szinte meg sem éreztem. Gyalog indultam el a belváros felé. igazából nem tudtam pontosan, hogy merre induljak, csak azt tudtam, hogy meg kell keresnem, és el kell mondanom neki, hogyan is érzek. Tudtam, hogy nem fogja érdekelni, de csak így nyugtathattam meg magamat, csak így engedhettem át magam a szüleim akaratának. Nem tudtam, hogy hol van, de tudtam, hogy hol keressem. Az utca végére érve hallottam egy motor zúgását a hátam mögött. Felcsillant a szemem, a szívem egy pillanatra mintha nagyobbat dobbant volna, megpördültem a tengelyem körül, de a mosolyom és az izgalmam azonnal alább hagyott. Az öcsém volt az a kocsijával, gyök kettővel haladt mögöttem, majd lehúzta az ablakot és kidugta rajta kócos fejét.

- Gyere szállj be, elviszlek!

- De nem tudom, hogy hová megyek – vallottam be.

- Nem baj – mondta és fáradtan elmosolyodott. Bizonyára neki is elege volt már az állandó hajcihőkből. Beletörődtem hát, hogy segítőkész öcsém úgy sem fog békén hagyni, így inkább beültem mellé, és próbáltam valami használható úti célt kitalálni.

- Ismered Joe éttermét?

- Nem.

- Nem baj, megpróbálok navigálni – mondtam, s Philip azzal a lendülettel rálépett a gázra. Beharaptam az alsó ajkamat, vajon mit kellene mondanom neki?