Meghoztam ezt a fejezetet is! Nagyon szépen köszönöm a sok pipát, és kommentet, nagyon jól esett, hálás vagyok nektek, hogy mindig bátorítotok!
Szeretnélek titeket megkérni arra, hogy nézzetek be a másik blogomba is! Az oldalmodulban a képre kattintva eljuthattok oda! Egy Bosszúállók fanfiction, ami két szálon fut, Loki+saját szereplő, illetve ugyan ez csak Amerika kapitánnyal.
- Öhm… ki ez a csaj? – kibontakoztam Daryl karjai
közül és a hang irányába pillantottam. Egy nő állt közvetlen mellettünk, magas
volt, kicsit teltebb, mint én, széles darázsderékkal és akkora mellekkel, hogy
az enyéim kétszer sem fértek volna el bennük. Az arca értetlenséget tükrözött,
feje szinte teljesen kopasz volt, csupán enyhe borosta serkent rajta, olajbőre
elárulta, hogy valahonnan a déli tájakról érkezett. Mérgeszöld szeme ide-oda
járt köztem és Daryl között, aki tarkóját vakargatva nézett rá.
- Sirena, ő Meghan – mutatott rám, s arca ellágyult
mikor végigsiklott rajtam a tekintete.
- Szia! – köszöntem tétován, mire rám mordult. Az
embertömeg már eloszlott, csak mi hárman voltunk kint a hűvös éjszaka alatt,
meg Joe a pultos, aki éppen egy poharat törölgetett a nyitott ajtó félfájának
dőlve.
- Az a csaj?
- Igen, az a csaj.
- De hát, azt mondtad, hogy ő gazdag… ahhoz képest
elég szakadtan néz ki.
- Te beszélsz? – vágtam vissza, jó lassan
végigjáratva tekintetemet a testén. A ruhái nem voltak túlbonyolítva, egy rövid
farmerszoknyát viselt, meg egy csipkézett topot. A lábán – akár csak Darylnek
-, motoros bakancs figyelt.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte gyorsan a férfi,
nem akarta megvárni, amíg a dolgok rosszabbra fordulnak.
- Öhm… tudod, csak beszélni szerettem volna veled.
- És, hogy találtál meg?
- Gondoltam, hogy itt leszel, szóval Philip és én
kocsiba pattantunk és eljöttünk, de a főúton volt egy baleset, egy motoros
fickót elcsapott egy kamion, vagy valami ilyesmi. Tényleg, nem lopták el a
telefonod? Csak mert felhívtalak, és a zsebében csörgött, azt hittem te vagy az,
és a mentőben végig vele mentem a kórházig, de aztán…
- Várj csak – vágott a szavamba – azt mondtad, nála
csörgött a telefonom?
- Igen – Daryl és Sirena egymásra néztek, arcuk nem
csak aggodalmat, de kínkeserves fájdalmat is tükrözött. A nő sírni kezdett, de
olyan keservesen zokogott, hogy a válla csak úgy rázkódott bele.
- Nem biztos, hogy ő az – próbálta nyugtatni
Sirena-t, de nem ment, utóbbi berontott az étterembe, Joe leültette a pulthoz,
és elé lökött egy jó nagy korsó sört, majd kijött, hogy megérdeklődje a
híreket.
- Ennyire megbántottad?
- Buck-nak balesete volt – vágott a szavamba Daryl,
mire felsejlettek előttem a betűk. Ez a név állt azon az iraton, amit a mentős
férfi mutatott nekem, hogy megnyugtasson, nem a „vőlegényem” az. Buck
Henderson.
- Igen, ez az a név, Buck Henderson! – csaptam a
homlokomra, mire Daryl aggodalmasan rám nézett, mintha az ő szemében is könnyek
csillogtak volna. És akkor tudatosult bennem, hogy senki nem lopta el a
telefonját, hogy az a fickó, fontos volt számára, és ez ismét belehasított a
szívembe.
- Ő nem… ő nem halt meg – dadogtam – tudom… melyik
kórházban van – Daryl megragadta a vállamat, belenézett a szemeimbe, de olyan
mélyen, mintha csak a tenger fenekét kereste volna bennük és megcsókolt. Nem
úgy, ahogyan régen. Nem játékosan, kacérkodva, hanem forrón, komolyan, és
igazán. Az ajkai falták az enyéimet, és ez kifejezetten tetszett, elfeledtette
velem mindazt, ami az elmúlt pár órában, vagy akár az elmúlt hetekben történt.
Csak mi voltunk.
Miután elvált tőlem berohant a még mindig zokogó
Sirena-ért, a hóna alá nyúlt, felállította, és nagy nehezen kivonszolta az
étteremből. Joe még mindig kővé dermedten állt, csak hadovált össze-vissza,
olyan volt, mint egy eltévedt gyerek.
- Joe, te és Sirena utánunk gyertek, mi elvezetünk a
kórházhoz, Meghan tudja az utat – megsimította az arcomat, mire Sirena
abbahagyta a sírást.
- Kösz – vakkantotta, arcán elkenődött a sötét,
fekete szemfestéke, zöld szemei üvegesek és üresek voltak. Joe felült egy nagy,
szürkéskékre festett motorra, a nő meg felpattant mögé. Daryl és én a jól
megszokott helyünkre másztunk fel, átkaroltam a derekát és a hátára hajtottam a
fejemet, ahogyan régen.
- A St. Immeral-ba vitték. Nincs is messze, én
gyalog jöttem onnan.
- Ezért van ilyen bomba alakod – súgta Daryl úgy,
hogy csak én halljam, mire elmosolyodtam, s egy kicsit zavarba is jöttem. A
motor felbőgött alattunk, s mi már szántottuk végig a hatalmas beton ösvényt,
ami a városon keresztül vezetett. Mögöttünk Joe-ék suhantak, sebesebben, mint
egy egész ménes, és végre ismét szabadnak éreztem magam. Nem törődtem semmivel,
sem azzal, hogy pizsamában vagyok, sem azzal, hogy a szüleim odaígértek egy olyan
férfinak, akit nem szeretek. Csak élni akartam. Még egy kicsit, mielőtt mindent
sutba kéne dobnom.
A kórházban
nyüzsögtek az emberek. Betegek és dolgozók, mint fehér hangyák a steril
nappaliban, injekciókat cipelve, gyógyszerért, vagy orvosért kiáltva,
jajveszékelve rohangásztak fel és alá. Csak mi négyen lógtunk ki a sorból. El
is tudtam képzelni mi pereghetett le az emberek fejében, amikor ránk néztek.
Három vad motoros, akik bőrszerkóban villognak, és egy kislány közöttük.
A kórház fényes fehérségben olyanok voltunk, mint a
piszok, amit behoztak az utcai cipők, és az emberek úgy is néztek ránk. Tudtam
nagyon jól, hogy mit is gondolnak itt a motorosokról. Emlékeztem, ahogyan
gyermekkoromban elhasítottak a játszóterek mellett, a szülők pedig aggódva
összesúgtak. Rendbontók voltak, felborították azt a szigorú, szabályos életet,
amit a gazdagok éltek, és ez nem tetszett mindenkinek. Feketebárányok, gondoltam magamban.
- Figyelj – fordult hozzám Daryl, és megfogta a
vállamat – Buck a legjobb barátom, szinte egymást neveltük. Fontos nekem, bocs,
hogy eddig nem szóltam róla.
- Ugyan, nem vagyunk házasok – legyintettem –
megyek, beszélek az orvossal. Megkérdezem, melyik kórteremben van – azzal
elléptem tőle, és hármasban hagytam őket. A folyosó végén egy csapat
fehérköpenyes állt, a névtábláik a mind a munkásságukat hirdették. Sebész,
főorvos, neurológus, endokrinológus. Az én emberem egy magas, pocakos férfi
volt, kopaszodó fejét csak itt-ott vonták be ősz szálak. Arcát mély ráncok
szántották, látszott rajta, hogy nem mai gyerek.
- Elnézést, doktor úr – szólítottam meg a „főorvos”
névtáblájú férfit. Az öreg rám irányította tekintetét, vizenyős szemei szinte
átvilágították az egész testemet.
- Érdeklődni szeretnék egy barátom állapotáról. Ma
hozták be, a neve Buck Henderson – a férfi átnézett a vállam fölött,
bizalmatlanul fürkészve Daryl-ék hármasát.
- A motoros úrfira gondol igaz? – hangja rekedtes
volt, szinte már göcsörtös. Csupán bólintottam, lesütött szemmel vártam, hogy
válaszoljon nekem. Nem azért, mert szégyelltem őket, vagy magamat, amiért velük
vagyok, hanem azért mert olyan érzés volt itt állni, mintha kislány lettem
volna, aki bevitte a sarat a frissen felmosott szobába.