11. fejezet

Sziasztok Drágák!

Tudom, fura, hogy alig három nap telt el szombat óta mégis hoztam nektek egy új részt, ugyanis nem tudom, hogy mennyire leszek elérhető a hétvégén. Valószínűleg társtanuló leszek Egerben és az ezzel kapcsolatos ügyeket intézzük. Mindegy. A lényeg, hogy oldalt a modulsávban találtok egy szavazást, ott szavazzatok arra amit gondoltok, illetve ugyanott lentebb a blog facebook oldalát is megtaláljátok! Jó olvasást, írjátok meg a véleményeteket! 

xoxo; Ariana D.

- Miről beszélsz? Kifejezetten jó voltál – úgy beszélgettünk, mint legjobb barátok, viszont a szívem mélyén, legbelül éreztem, hogy ez soha többé nem lehet már barátság, de nem bántam. Egy furcsa érzés, folyamatosan húzott Darylhez, és nem akart elereszteni.

Hajnalodott, a nap első sugarai átverekedték magukat a fák között, mi pedig csodáltuk őket. Tiszták voltak, és úgy ragyogtak, mint a gyémántok, simogatták az arcunkat, hiába volt ősz, az idő remekelt.

- El kéne indulnunk vissza, nem akarom, hogy itt lássanak engem – szólt Daryl. Felálltam hát a padról, leporoltam a fenekemet, és vele együtt elindultam visszafelé. Még túl korán volt ahhoz, hogy bármelyik üzlet is kinyisson, de meg tudtam érteni Daryl menni akarását. Az étteremhez érve megtorpant, megfogta a csuklómat és maga felé fordított. Szemei az enyémeket vizslatták.

- Akkor este hamburgerezni?

- Mindenképpen. A kínai étterem elé gyere értem – mondtam. Lehajolt hozzám, és megcsókolt. Erre aztán nem számítottam, de viszonylag gyorsan felocsúdtam pillanatnyi döbbenetemből, és visszacsókoltam, olyan forrón amennyire csak tudtam. Elhúzódott tőlem, megszakítva bőröm bizsergését, és felült a motorra.

- Szia Meghan!

- Szia Daryl! – intettem neki, de ő már ott sem volt, a járműve eltűnt a hegyek sziluettjei alatt. Nagyot sóhajtottam, lángolt a gyomrom, bizseregtek az ujjaim, és az ajkam, nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Beléptem az étterembe, az öcsém már az ajtóban várt.

- Aha, tehát nem a pasid – kezdte viccelődve – igen, mindent láttam – tette hozzá látván falfehérre sápadt arcomat.

- Szóval… szóval te láttad?

- Ne izgulj, nem köplek be. Ez a Daryl gyerek kimondottan jó fejnek tűnik, még ha nem is gazdag – hálálkodva ugrottam a nyakába.

- Köszönöm! – kiabáltam. Leültünk egymással szembe az egyik asztalhoz, miután kifejtette, hogy mindent tudni akar Darylről nem volt más választásom, mint hogy elmeséljem neki az egész történetet. Elmondtam neki, hogy az óta vonzódok hozzá, mióta megláttam a vacsorán, elmeséltem a találkozásunkat, azt, hogy milyen bunkó volt velem, és azt is, hogy este megcsókolt. Csendesen, figyelmesen hallgatta végig a mesémet, majd gyakorlatiasan összekulcsolta az ujjait az asztal tetején.

- Szerintem tartsd meg! – ennyit mondott, elnevettem magam.

- Nem hiszem el, hogy csak ennyi a véleményed, kedves öcsém – vettem fel azt a hangnemet és beszélgetés módot, amit ő.

 - Jó fej, erősnek tűnik, tehát meg tud védeni, ha baj, van, s amint láttam, eléggé aggódott is miattad az este, szóval mi kell ennél több? Igaz, nem egy kacsalábon forgó palota örököse, de az meg kit érdekel? – sorolta az érveit.

- Tudod, igazad van, de mit fognak szólni anyáék?

- Az Isten szerelmére Meghan, huszonhárom éves vagy, miért hagyod, hogy ők irányítsanak? A te életedről neked kell döntened. Nem ők fognak Daryl-el lenni, vagy épp nem Daryl-el lenni, nem szólhatnak bele, hisz nem tudják, hogy neked milyen!

 - Őszintén sajnálom, de igazat kell adnom neked – nevettem – és veled mi van? Tizenkilenc éves vagy, nincs egy nő sem a láthatáron?

- Tudod, akadna, ha kellene, de én szerelmes vagyok valakibe.

- Hogy mi?

- Igen, jól hallottad. Szerelmes vagyok egy lányba!

- Oh, hál’ Istennek, hogy lányba – kötekedtem – gondoltam, hogy nem egy kétméteres benga állat lopta el a szívedet. Ki az a csaj?

- Christine – nyögte. Arcomról lefagyott a vigyor. A név millió darabra robbant szét a fejemben, nem lehet, ez lehetetlen.

- Az én Christine-em? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Igen.

- Nem.

- De igen Meghan! Törődj bele, fogadd el, ahogy én is elfogadtam a te választásodat.

- De, mégis mikor szerettél te bele?

- Mindig. A látványába, a hangjába, a mosolyába, mindig újra és újra beleszeretek.

- Hívd el randizni – tanácsoltam, abban a reményben, hogy ha Philip közelebbről is megismeri a barátnőmet, letesz arról, hogy szerelmes legyen belé.

- Ha az ilyen könnyű lenne – mondta félénken. Az öcsém mindig magának való típus volt, sosem beszélgetett senkivel, még velünk sem, csak nyomkodta a telefonját megállás nélkül. Remek osztályzatai voltak, de barátja egy sem, rengeteg könyve volt, de egyszer sem hozott haza magával lányt. Ő csak a regényekben élt.

- Oké, figyelj, jó testvérhez méltóan segítek rajtad – csaptam az asztalra, olyan erővel, hogy még ő maga is összerezzent – ma este, találkozok Daryl-el. Együtt megyünk el otthonról, hogy egyikünk eltűnése se legyen feltűnő, és összehozok egy találkát neked Christine-el.

- Öm… rendben, de mi lesz, hogyha nem merek majd hozzá szólni? Elég esetlen vagyok, hogyha beszélgeti, kell.

- Ez nem igaz, most is beszélgetünk, és tök jó – mondtam bíztatóan. Tényleg jó volt, nem éreztem magam olyan magányosnak, mint addig, és az öcsémről is kiderült, hogy nem azért nem beszél velem, mert nem kedvel, hanem mert egyszerűen csak ilyen a természete. Örültem, hogy végre van egy öcsém, egy családtagom, aki emberként kezel.

- De te más vagy, te a nővérem vagy, nem pedig a szerelmem – mondta és beletúrt sötétbarna hajába, amit a fodrász a legújabb divat szerint vágott le neki.

- Hidd el, menni fog – megérintettem a vállát, mire elmosolyodott. A telefonom ismét közbe vágott. Felvettem hát, és beleszóltam.

- Igen?

- Jól vagytok? – apám volt az, remegett a hangja.

- Mi igen, és ti? – anyátokat hazaengedik, nyugtatókat írtak fel neki, és kirendeltek mellé egy pszichológust.

- Ennyire komoly a dolog?

- Igen. Ne nyissátok ki az éttermet, egy ideig most zárva lesz, küldök értetek egy kocsit és hazahozatlak.

- Oké, várjuk.

- Szeretlek benneteket! – ledöbbentem. Nem tudtam válaszolni, csak krákogtam, mint egy náthás kacsa, mire apa letette a telefont. Utoljára tíz éve mondta ezt nekem, a születésnapomon, akkor is csak azért, mert nem vett nekem ajándékot, szóval most valósággal letaglózott a dolog.

- Mit mondott?

- Azt, hogy kocsit küldet értünk – szóltam berekedve. Megköszörültem a torkomat, hogy elmúljon a kaparó érzés, majd nagy levegőt vettem – és azt, hogy szeret minket – a testvérem szemei is elkerekedtek, halvány pír jelent meg arcán, úgy látszik ezt az elpirulós szokást mindkettőnknek sikerült örökölnie.

- Akkor este összetartunk – jelentettem ki tárgyilagosan.

- Igen, mindketten randizunk.

- Mi csak elmegyünk hamburgerezni, ez nem randi – idegesen túrtam egy tincsem a fülem mögé, s közben éreztem, hogy elvörösödöm.

- Láttam, amit láttam – tiltakozóan a magasba emelte a kezeit, cinkos mosoly ült ki az arcára, és valahogy éreztem, hogy ezt hosszú hetekig fogom még hallgatni.

***

Alig fél óra telt el, és már meg is érkezett a kocsi, mi pedig unottan kivonszoltuk magunkat az étteremből, gondosan bekulcsoltam az ajtót, majd követve öcsém példáját beszálltam az autóba. Eric, a sötétszőke hajú, bamba, butácska sofőr várt minket, egykedvűen köszöntött, mintha a szolgánk lenne, aztán rálépett a gázra és végre elindultunk hazafelé. Az öcsém elnyúlt az ülésen, fejét a vállamra hajtotta, lehunyta szemeit és pillanatok alatt elnyomta az álom. Én tövig rágtam a körmömet. Vajon mit fogok látni ha, hazaérek? Milyen állapotban lesz anyám? Csak ekkor kezdtek tudatosulni bennem apámhoz intézett szavai, mindenféle nőkről beszélt, meg arról, hogy tönkre tette a családunkat, és rá kellett ébrednem arra, hogy apa tényleg későn járt haza. Betudtam annak, hogy sok a meló az étteremben, rengeteg a vendég, vagy valami hasonló, de megesett, hogy egész hétvégéket volt oda, „üzleti megbeszélés” címszóval.

Lesápadtam, enyhe fájdalom hasított a szívembe, rá kellett ébrednem, hogy apám bizony szeretőt tart. A rémületet, - amit az váltott ki belőlem, hogy az ő hibájából az egész családunk tönkre mehet, - felváltotta a harag. Éreztem, ahogy az összes vér az arcomba fut, ökölbe szorult a kezem, elkezdtem rágni a számat, mint valami félőrült. Kiabálni, ordítani akartam vele, megmondani neki, hogy menjen a fenébe, hogy hagyjon minket békén, mert egy nő sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele, de nagy levegőt vettem és visszafojtottam a haragom.

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, mikor a kocsi lefékezett, szinte kiugrottam belőle, és már vágtattam is fel a járdán, közben azon törtem a fejem, hogy mit fogok mondani apámnak, hogy hogyan fogom szembe állítani a felismerésemmel, és, hogy hogyan fogom visszafogni magam, nehogy beverjem a képét.