Prológus

Sziasztok! 

Nagy örömmel jelentem be, hogy végre megnyitotta kapuit a blogom, amihez nagy reménységeket fűzök! Maga a blog egy Norman Reedus fanfiction, bár a főszereplő neve Daryl, semmi köze a The Walking Deadhez ( bár azt is imádom) , de nincs hozzá köze! Olvassatok bele, iratkozzatok fel! 

Jó Szórakozást! 

xoxo; Ariana Douglas

Zene a részhez

            Hús szag. Az első dolog, amit az ember ebben a házban ébredés után érzett a sülő hús finom, fűszeres illata.

-  Meghan?! – hallottam anya hangját odalentről, és már ugrottam is ki az ágyból, hátha segíteni kell valamit. Beledugtam a lábam a nyuszis mamuszomba, és egy szál selyem hálóruhában lerohantam a lépcsőn a földszintre. Anyán már a szokásos kosztüm volt, amiben otthon flangált, kezében telefonjával bámult rám.

- Igen?

- Hívott a nővéred, ő és Brad hazajönnek a hétvégre, úgyhogy öltözz fel, és csomagolj össze, nem lakhatsz itt a végtelenségig – mordult rám. Lesütött szemekkel fordultam vissza a lépcsőn, gondolatban búcsúzkodva a hús és a megannyi étel illatától. Felvánszorogtam a szobámba és átöltöztem, hogy felvegyem a méregdrága rongyaimat, amiket anyámtól kaptam az elmúlt tíz évben. Fájó szívvel gondoltam az itt töltött egy hétre, mialatt próbáltam meggyőzni apámat, hogy hagy dolgozhassak itt, az étteremben, de mindig ugyan az volt a válasza, a mi családunkban nő nem dolgozhat. Megforgattam a szememet, apám és az ő hülye családi szarságai, hát kitörölheti velük. Gyorsan átfésültem sötétbarna loboncomat, felhúztam a szandálom, és levánszorogtam a földszintre.

- Na, végre, azt hittem már sosem leszel kész – háborgott anya, miközben szoros kontyba fogott haját igazgatta – induljunk Meghan! – utasított, de mielőtt elkapott volna gyorsan beugrottam a konyhába, ahol apa, és az öcsém Philip javában dolgoztak.

- Mit csináltok?

- Beteg lett a főszakács, így az öcséd beugrott helyette! Amúgy is muszáj megtanulnia egys mást, hogy majd átvehesse az üzletet.

- Én nem segíthetnék?

- Ezt már megbeszéltük Meghan, menj haza anyáddal, többé meg se lássalak itt – azzal kiparancsolt a hatalmas, gőzzel teli konyhából. Lógó orral tértem vissza anyámhoz, aki már fortyogott a dühtől.

- Sietnünk kell Meghan, ne kószálj el! Nem tudom mondta-e édesapád, de holnap este vacsorát rendezünk neked!

- Nekem? – kérdeztem gyanakvóan. A szüleim nem igazán foglalkoztak velem, mindig is én voltam a család fekete báránya, aki „nem becsüli meg a pénzt”. A nővérem Mia, két évvel volt nálam idősebb, és már terhes volt az első gyermekével attól, a minden lében kanál producer gyerektől, ő volt a család büszkesége. Az öcsém Philip az egyetlen fiú, örökölte apa cégét, így ő volt a remény, és, hogy ki voltam én? A töltelék. Az, aki csak úgy becsúszott.