Sziasztok!
Azzal szeretném kezdeni, hogy rettenetesen örülök, hogy máris 5 feliratkozója van a blognak, köszönöm nektek, hogy nekem adtátok a bizalmatokat, és máris olvasóim lettetek! Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg nektek!
A másik dolog, hogy a blogot egy számomra kedves barátnőmnek Flower B.-nek ajánlanám, mert nélküle nem tudom, hogy egyáltalán bele kezdtem-e volna!
Itt is lenne az első fejezet! Olvassátok el, és ha tetszett írjatok nekem kommentet, vagy pipáljatok! Mindenki véleménye számít!
xoxo; Ariana Douglas
Ismét
a régi szobámban voltam, a hatalmas baldachinos ágyon feküdtem és bámultam a
fejem felett lévő orgona lila anyagot. Kiskoromban mindig hercegnőnek éreztem
magam ezen a helyen, boldog voltam, hogy egyszer majd királynét csinálnak
belőlem, aztán szép lassan felnőttem és rá kellett ébrednem, hogy ez nem
kastély, hanem börtön.
Zene a részhez |
Felültem
a puha matracon, megigazítatlanul hagyva a selyem ágyneműt, és levergődtem
magam a padlóra. Kínszenvedés volt egész nap ebben a szobában kuksolni, bámulni
a fényképeket, amik a falamról, önző műmosollyal néztek vissza rám, hallgatni,
ahogyan a madarak odakint szabadon énekeltek, én pedig anyám engedélye nélkül
ki sem tehettem a lábam az utcára. A szőnyegen kényelmes volt üldögélni,
gondolatban a szabadban jártam, kizártam mindent, ami körülöttem állt,
szívtelenül, üresen.
Kipp-kopp, az ajtó adta
ki ezt a felettébb idegesítő hangot, és felkavarodott a gyomrom, hogy vajon
melyik érdekbarátnő kereshet.
-
Gyere be! – kiabáltam, és gyorsan visszamásztam az ágyra. Édesanyám lépett a
szobába, kezében egy halomnyi ruhával és vállfákkal. Szeme, mint mindig
villámokat szórt, nem volt ideges, csupán ilyen volt a természete, állandóan
aggódott valami miatt. Mintha pillantásával meg tudott volna kötözni, olyan
egyenes derékkal ültem ott, ahogyan ő állt előttem. Szőke haja most is kontyban
volt, arcán semmi smink nem telepedett, mégsem voltak ráncai. Arcfelvarrás.
-
Ki kell választanunk, hogy mit veszel fel a ma esti vacsorára!
-
Még el sem mondtad, hogy miféle vacsoráról beszélsz!
-
Mivel huszonkét éves vagy – mondta, miközben leült a fotelba elém – találnunk
kell neked végre egy férjet – lesápadtam. Éreztem, ahogyan az arcomból
eltávozik a vér, az állkapcsom elengedte magát a döbbenettől, így éreztem,
ahogyan kinyílik és apró rést hagy a felső ajkam alatt.
-
Nem anya! Nem játszunk ilyet! Majd én megtalálom a megfelelő pasit!
-
Ugyan már! Te is nagyon jól tudod, hogy megfelelő férj kell melléd, aki
elviseli a baromságaidat – mutatott az éjjeliszekrényen heverő festményemre,
amit két évvel ezelőtt csináltam. Már megszoktam, hogy a szüleim egy páholyból
irányítják az életem, de ez azért még tőlük is túlzás volt.
-
De anya… - hangom elcsuklott. Nem sírtam, nem tudtam egy ideje, de próbáltam,
hátha megsajnál.
-
Ne feleselj! Válaszd ki a ruhádat! – vetette oda nekem és felállt, hogy
távozzon. A ruhák ott hevertek a fotelban, ő kiment én pedig kínomban
elnevettem magamat.
Őrjöngeni
és rombolni akartam, mindent és akármit, ami az utamba kerül, de nem tehettem. Egy Miller sosem törhet meg! mondta a
nagymamám, amikor a nagypapa meghalt, és ugyan ezeket a szavakat használta a
saját halálos ágyán is. Felemelt fejjel kezdtem bele a ruháim kiválogatásába,
kissé megtörten az elmúlt húsz év nyomása alatt, de örültem, hogy ha
beházasítanak valahova, legalább nem kell többet itt lennem. Át se néztem az
anyagokat, csak kikaptam az egyiket, ami sötétvörös volt, és pántnélküli. Már
délután volt, és tudtam, hogy lassacskán az első vendégek is megérkeznek, hogy
a hatalmas hallunkban egyenek, igyanak és dicsérjenek engem, akkor is, ha nem
gondolják komolyan.
Magamra
öltöttem tehát az estélyimet, felkontyoltam a hajamat és feltettem egy halvány
sminket a szememre, ajkam azonban vörösre festettem. Csücsörítettem egyet a
tükörképemnek majd felvéve fekete magas sarkúmat levonultam, hogy édesanyám
szemügyre vehessen. Ő a fekete csipkeruháját viselte, karcsú volt, mint egy
gólya, arca mégis feszült. Végignézett rajtam, fintorra húzta keskeny száját,
majd bólintott.
-
Megfelel – hallatszott a gúnyolódása majd rögtön el is fordult, hogy üdvözölje
a nővéremet, aki már szépen gömbölyödött, acélszürke nagyestélyije alatt. Brad
biccentett nekem, de nem viszonoztam gesztusát, hanem inkább sarkon fordultam
és elvágtattam az italokhoz. A hosszú asztalon sorban pakolták ki a legfinomabb
brandy-ket és whiskyket, tömve volt alkohollal, s bár én még sosem jutottam el
oda, hogy igyak, csábított a látványuk. Elfordítottam a fejemet és már meg is
pillantottam az első vendégeinket. Egy őszülő férfi aranyozott zakóban, egy
nála jó pár évvel fiatalabb nő azúrkék ruhában, aminek gyémántokkal rakták ki a
kivágását, illetve egy fiú, aki nálam csupán egy-két évvel lehetett időseb,
normális, csicsa mentes zakóban. Így jó néhány méterről egész kedves és helyes
fiúnak tűnt. Leültem a hosszú asztalhoz, és illedelmes hölgy módjára arra
vártam, hogy édesapám bemutassa őt nekem. Mintha
a középkorba születtem volna, gondoltam, és magam elé húztam egy finomnak
látszó szalonnás muffint.
-
Kedvesem! – hallottam apám hangját. Hátranéztem a vállam felett, a férfi ott
állt előttem teljes életnagyságban, és látszólag sokkal inkább zavarban volt,
mint én. Felálltam, és egy kedves mosolyt erőltettem az arcomra.
-
Meghan Miller vagyok! Örülök, hogy találkozhatunk!
-
Öhm… Andrew Smith vagyok, és meg kell, mondjam, bűbájosan nézel ki! – remek, ez egy nyálgép, továbbra is
mosolyogtam, de végleg elkönyveltem magamban, hogy ez a férfi megfelelő lesz
nekem az elkövetkező ötven-hatvan évben. Nem fog sok vizet zavarni amilyen kis
ártatlan.
Leült
mellém és ő is maga elé húzott egy süteményt.
-
Szóval az apádnak van egy…?
-
Mamut vállalata. Anyám ruhákat tervez ő meg eladja őket milliókért – úgy
mosolygott miközben kiejtette a szavakat, mintha az egész ötlet az ő fejéből
pattant volna ki – ne érts félre, nem mintha nekem bármi közöm volna az
egészhez. Talán egyszer majd én öröklöm a céget, de engem jobban vonz a
filmezés. A színészet. Jelenleg is színészképzőbe járok.
-
Egyetemre? – kérdeztem, most először tanúsítottam érdeklődést egy férfi iránt,
bár igazából eddig nem sokkal találkoztam.
-
Igen! Hills-be.
-
Az jó messze van – mondtam döbbenten. Appalossa kis város, nem volt túl
sok lehetősége itt senkinek. Aki jó családba született az jó életet élt, aki
pedig rosszba, az rosszat. Nem voltak egyetemek, középiskolák is alig
egy-kettő. Ha lenni akartál valaki, el kellett hagynod ezt a várost.
-
Igen eléggé, de a bátyám mindig azt mondta, nagy jövő vár ránk, bár már nem
nagyon tartjuk a kapcsolatot.
-
Van egy bátyád? – kérdeztem, és abban a pillanatban kivágódott a bejárati
ajtónk. Hirtelen minden szem arra az egy pontra szegeződött ahol a férfi állt,
Andrew keserűen felnyögött mellettem, de nem figyeltem oda rá. Az ajtóban álló
alakot bámultam, azt, ahogyan kinézett. Eddig csak filmekben láttam hozzá
hasonlókat. Egy bakancs volt rajta, szaggatott farmer nadrág, és egy halálfejes
ing, azon egy fekete bőrdzseki. Kezében egy energia italos üveget tartott.
Barna haja kék szemébe lógott.
-
Ugye nem hittétek azt, hogy kihagyhattok a buliból?!
Jaj, drága imádlak <3
VálaszTörlésMég így az elején megjegyzem, már egy ideje más a bloggernevem :D
Imádtam ezt a részt akkor is, mikor elküldted, és most is :D <3
És várom a továbbiakat is!
xxx Flower Ann Boonie
Én is téged! <3
VálaszTörlésIgen tudom, csak valahogy így jött ki de átírom ha gondolod :DD xd
Annyira édes vagy, köszönöm a támogatást! :$$ <3
Majd várd az üzit fbn, mert nemsokára megírom a kövi részt is :D
És ez úton szeretném megköszönni a bétázást is! :$
xoxo Ariana Douglas
Nagyon jó lett.. ! Csak így tovább, egy költő lakozik benned! :) <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen :) <3
VálaszTörlés