1. fejezet

Sziasztok!

Azzal szeretném kezdeni, hogy rettenetesen örülök, hogy máris 5 feliratkozója van a blognak, köszönöm nektek, hogy nekem adtátok a bizalmatokat, és máris olvasóim lettetek! Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg nektek! 

A másik dolog, hogy a blogot egy számomra kedves barátnőmnek Flower B.-nek ajánlanám, mert nélküle nem tudom, hogy egyáltalán bele kezdtem-e volna!

Itt is lenne az első fejezet! Olvassátok el, és ha tetszett írjatok nekem kommentet, vagy pipáljatok! Mindenki véleménye számít!

xoxo; Ariana Douglas 

Ismét a régi szobámban voltam, a hatalmas baldachinos ágyon feküdtem és bámultam a fejem felett lévő orgona lila anyagot. Kiskoromban mindig hercegnőnek éreztem magam ezen a helyen, boldog voltam, hogy egyszer majd királynét csinálnak belőlem, aztán szép lassan felnőttem és rá kellett ébrednem, hogy ez nem kastély, hanem börtön.

Zene a részhez 

Felültem a puha matracon, megigazítatlanul hagyva a selyem ágyneműt, és levergődtem magam a padlóra. Kínszenvedés volt egész nap ebben a szobában kuksolni, bámulni a fényképeket, amik a falamról, önző műmosollyal néztek vissza rám, hallgatni, ahogyan a madarak odakint szabadon énekeltek, én pedig anyám engedélye nélkül ki sem tehettem a lábam az utcára. A szőnyegen kényelmes volt üldögélni, gondolatban a szabadban jártam, kizártam mindent, ami körülöttem állt, szívtelenül, üresen.

Kipp-kopp, az ajtó adta ki ezt a felettébb idegesítő hangot, és felkavarodott a gyomrom, hogy vajon melyik érdekbarátnő kereshet.

- Gyere be! – kiabáltam, és gyorsan visszamásztam az ágyra. Édesanyám lépett a szobába, kezében egy halomnyi ruhával és vállfákkal. Szeme, mint mindig villámokat szórt, nem volt ideges, csupán ilyen volt a természete, állandóan aggódott valami miatt. Mintha pillantásával meg tudott volna kötözni, olyan egyenes derékkal ültem ott, ahogyan ő állt előttem. Szőke haja most is kontyban volt, arcán semmi smink nem telepedett, mégsem voltak ráncai. Arcfelvarrás.

- Ki kell választanunk, hogy mit veszel fel a ma esti vacsorára!

- Még el sem mondtad, hogy miféle vacsoráról beszélsz!

- Mivel huszonkét éves vagy – mondta, miközben leült a fotelba elém – találnunk kell neked végre egy férjet – lesápadtam. Éreztem, ahogyan az arcomból eltávozik a vér, az állkapcsom elengedte magát a döbbenettől, így éreztem, ahogyan kinyílik és apró rést hagy a felső ajkam alatt.

- Nem anya! Nem játszunk ilyet! Majd én megtalálom a megfelelő pasit!

- Ugyan már! Te is nagyon jól tudod, hogy megfelelő férj kell melléd, aki elviseli a baromságaidat – mutatott az éjjeliszekrényen heverő festményemre, amit két évvel ezelőtt csináltam. Már megszoktam, hogy a szüleim egy páholyból irányítják az életem, de ez azért még tőlük is túlzás volt.

- De anya… - hangom elcsuklott. Nem sírtam, nem tudtam egy ideje, de próbáltam, hátha megsajnál.

- Ne feleselj! Válaszd ki a ruhádat! – vetette oda nekem és felállt, hogy távozzon. A ruhák ott hevertek a fotelban, ő kiment én pedig kínomban elnevettem magamat.

Őrjöngeni és rombolni akartam, mindent és akármit, ami az utamba kerül, de nem tehettem. Egy Miller sosem törhet meg! mondta a nagymamám, amikor a nagypapa meghalt, és ugyan ezeket a szavakat használta a saját halálos ágyán is. Felemelt fejjel kezdtem bele a ruháim kiválogatásába, kissé megtörten az elmúlt húsz év nyomása alatt, de örültem, hogy ha beházasítanak valahova, legalább nem kell többet itt lennem. Át se néztem az anyagokat, csak kikaptam az egyiket, ami sötétvörös volt, és pántnélküli. Már délután volt, és tudtam, hogy lassacskán az első vendégek is megérkeznek, hogy a hatalmas hallunkban egyenek, igyanak és dicsérjenek engem, akkor is, ha nem gondolják komolyan.

Magamra öltöttem tehát az estélyimet, felkontyoltam a hajamat és feltettem egy halvány sminket a szememre, ajkam azonban vörösre festettem. Csücsörítettem egyet a tükörképemnek majd felvéve fekete magas sarkúmat levonultam, hogy édesanyám szemügyre vehessen. Ő a fekete csipkeruháját viselte, karcsú volt, mint egy gólya, arca mégis feszült. Végignézett rajtam, fintorra húzta keskeny száját, majd bólintott.

- Megfelel – hallatszott a gúnyolódása majd rögtön el is fordult, hogy üdvözölje a nővéremet, aki már szépen gömbölyödött, acélszürke nagyestélyije alatt. Brad biccentett nekem, de nem viszonoztam gesztusát, hanem inkább sarkon fordultam és elvágtattam az italokhoz. A hosszú asztalon sorban pakolták ki a legfinomabb brandy-ket és whiskyket, tömve volt alkohollal, s bár én még sosem jutottam el oda, hogy igyak, csábított a látványuk. Elfordítottam a fejemet és már meg is pillantottam az első vendégeinket. Egy őszülő férfi aranyozott zakóban, egy nála jó pár évvel fiatalabb nő azúrkék ruhában, aminek gyémántokkal rakták ki a kivágását, illetve egy fiú, aki nálam csupán egy-két évvel lehetett időseb, normális, csicsa mentes zakóban. Így jó néhány méterről egész kedves és helyes fiúnak tűnt. Leültem a hosszú asztalhoz, és illedelmes hölgy módjára arra vártam, hogy édesapám bemutassa őt nekem. Mintha a középkorba születtem volna, gondoltam, és magam elé húztam egy finomnak látszó szalonnás muffint.

- Kedvesem! – hallottam apám hangját. Hátranéztem a vállam felett, a férfi ott állt előttem teljes életnagyságban, és látszólag sokkal inkább zavarban volt, mint én. Felálltam, és egy kedves mosolyt erőltettem az arcomra.

- Meghan Miller vagyok! Örülök, hogy találkozhatunk!

- Öhm… Andrew Smith vagyok, és meg kell, mondjam, bűbájosan nézel ki! – remek, ez egy nyálgép, továbbra is mosolyogtam, de végleg elkönyveltem magamban, hogy ez a férfi megfelelő lesz nekem az elkövetkező ötven-hatvan évben. Nem fog sok vizet zavarni amilyen kis ártatlan.

Leült mellém és ő is maga elé húzott egy süteményt.

- Szóval az apádnak van egy…?

- Mamut vállalata. Anyám ruhákat tervez ő meg eladja őket milliókért – úgy mosolygott miközben kiejtette a szavakat, mintha az egész ötlet az ő fejéből pattant volna ki – ne érts félre, nem mintha nekem bármi közöm volna az egészhez. Talán egyszer majd én öröklöm a céget, de engem jobban vonz a filmezés. A színészet. Jelenleg is színészképzőbe járok.

- Egyetemre? – kérdeztem, most először tanúsítottam érdeklődést egy férfi iránt, bár igazából eddig nem sokkal találkoztam.

- Igen! Hills-be.

- Az jó messze van – mondtam döbbenten. Appalossa kis város, nem volt túl sok lehetősége itt senkinek. Aki jó családba született az jó életet élt, aki pedig rosszba, az rosszat. Nem voltak egyetemek, középiskolák is alig egy-kettő. Ha lenni akartál valaki, el kellett hagynod ezt a várost.

- Igen eléggé, de a bátyám mindig azt mondta, nagy jövő vár ránk, bár már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot.

- Van egy bátyád? – kérdeztem, és abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtónk. Hirtelen minden szem arra az egy pontra szegeződött ahol a férfi állt, Andrew keserűen felnyögött mellettem, de nem figyeltem oda rá. Az ajtóban álló alakot bámultam, azt, ahogyan kinézett. Eddig csak filmekben láttam hozzá hasonlókat. Egy bakancs volt rajta, szaggatott farmer nadrág, és egy halálfejes ing, azon egy fekete bőrdzseki. Kezében egy energia italos üveget tartott. Barna haja kék szemébe lógott.

- Ugye nem hittétek azt, hogy kihagyhattok a buliból?!